Az első napokban könnyebb volt odafigyelni a „makulátlan” őszinteségre (értsd: még az ártatlan füllentéseket is kizárva), hiszen nagyon friss volt az elhatározás. Amikor hibáztam, nem voltam teljesen őszinte, akkor ezt gyorsan korrigáltam. Nagy koncentrációt igényelt, hogy odafigyeljek a gondolataimra, hogy TELJESEN őszinte maradjak. Nem is gondoltam, hogy az ember mennyi kis apróságban füllent.
Az első megdöbbenés az edzőteremben ért. Az ember saját magának is hazudik, de talán az önámítás jobb szó erre. Pedig ha a tréningen ki akarom hozni a maximumot, őszintén kell gondolkodjak – magammal szemben is. Igen is tudok még kettővel többet nyomni a súlyba. Van még erő bennem. Az edzés végén nagyon jó érzéssel töltött el, hogy megtettem mindent. Ezt folytatni akarom minden nap.
Munkám során értékesítéssel foglalkozok. A teljes körű, semmit el nem hallgató tájékoztatásra még jobban koncentráltam. Ez nem jelentett gondot. Azonban sokkal több köszönet érkezett az odafigyelésemre. Ez egyfajta elismerés volt számomra.
A feleségem és a barátaim őszinte embernek ismertek meg. Ez többször jelentett problémát, de hosszú távon mindig kifizetődő volt.
Ami pár nap elteltével megfogalmazódott bennem mint kérdés az az volt, hogyha még jó szándék is vezérel, de elhallgatok valamit, akkor az is őszintétlenség? Nagyon vékony a határ. Még most is dilemmázok, hogy a kegyes hazugság elfogadható vagy sem?!
A 21 napos őszinteségi kihívás egyfajta önismereti tapasztalattal szolgált számomra. Az hogy én őszinte vagyok, egy nyugalmat biztosít nekem. Megkönnyebbülök, hogy kimondom, amit érzek vagy gondolok – természetesen kulturált, normális formában, hangnemben, ahogy azt illik.
Gulcsik Vilmos
Fotók: geralt via pixabay.com
DrSJS via pixabay.com
