A bakancslista szót biztosan nem kell magyarázni senkinek, de ha valaki esetleg nem ismerné a filmet, akkor röviden a történet: a szerény, de tisztességes körülmények között élő, családos autószerelő Carter Chambers (Morgan Freeman) és milliárdos, pénzhajhász, magányosan élő Edward Cole (Jack Nicholson) találkoznak az utóbbi által vezetett kórházban, ahol nemcsak a kétszemélyes szobán, hanem a közös betegségen is (halálos agydaganat, legfeljebb egy évük van hátra) kénytelenek osztozni. A kórházi ágyon Carternek eszébe jut filozófiatanára, aki annak idején azt javasolta az osztályának, hogy írjanak össze egy úgynevezett bakancslistát arról, mit akarnak az életben megvalósítani. Elkezdi megírni, de amint megtudja a diagnózist, eldobja. Edward megtalálja és folytatni akarja, ezért rábeszéli szobatársát, hogy valósítsák meg együtt a közös listát, azaz mindazt, amire az egyiknek pénze, a másiknak meg ideje nem volt addig. A kórházi szobában, illetve azon kívül együtt töltött idő, a közös élmények, az ellentétes világnézeteik ütköztetésétől, hol humoros, hol komoly vitáktól sem mentes beszélgetések szép lassan barátsággá kovácsolják a két idős, konok férfit.
Miért érdekes a film? Egyrészt, mert azon túl, hogy két olyan férfiszínész játszik benne, akiket gyakorlatilag bármilyen produkcióban érdemes megnézni; azért is, mert arról szól: hogyan tudja két minden szempontból különböző és egymás számára teljesen idegen ember nemcsak elviselni, hanem tisztelni, sőt megszeretni egymást. Hiszen az egyik fekete, a másik fehér, az egyik szegény, a másik gazdag, az egyiknek családja van, a másiknak nincs, „csak” négy volt felesége és egy lánya, akit évek óta nem látott – vagyis semmi nem köti össze őket a közös szobán és a közös diagnózison kívül. Ráadásul a 45 éve házas, mélyen hívő, rendkívül tájékozott, eredetileg filozófusnak készülő, de az egyetemről az első gyermek váratlan érkezése miatt kimaradt autószerelő csak egyetlen nővel volt életében, akitől az elfojtott tervek-vágyak okán és házasság mindennapjai során érzelmileg teljesen eltávolodott. Tehát a „páratlan párosban” ő a szellemi világ embere; a ravasz, minden hájjal megkent, végtelenül cinikus, ateista, magányos, munkatársait ugráltató milliárdos pedig az ő ellenpólusaként, az anyagi világ embere. Általában az élet értelméről, vagy konkrétan a saját életükről, örömeikről és hiányaikról, jó döntéseikről és tévedéseikről szóló beszélgetéseik, vitáik nem mindig eléggé mélyek – leginkább azért, mert nincs elég idő rájuk –, mégis elgondolkodtatók; és ez igaz akkor is, ha humorba vannak csomagolva – talán azért, hogy a maguk és a nézők számára emészthetőbbek legyenek.
Ugyanis annak ellenére, hogy bár időnként az elképesztő élményeket irigyelve (autóversenyzés, ejtőernyős tandemugrás) és gyönyörű tájakat (egyiptomi piramisok, Tádzs Mahal, kínai nagy fal) csodálva elfeledkezünk róla, de a film mégiscsak két haldokló férfiról, haláluk előtti utolsó hónapjaikról szól. Amit – ha már úgy alakul, hogy tudja előre – nagyon nem mindegy, hogyan és kivel tölt el az ember, nemde? Nem hiszem, hogy bármelyik néző fejében ne fordult volna meg a film alatt (vagy legkésőbb utána), hogy mi is lenne az ő bakancslistáján, és kivel szeretné azt sorra kipipálni. Vagy az, hogy nem kellene egy bakancslistán akkor is „végigmenni”, ha nem tudjuk – merthogy általában nem tudjuk – mikor ér véget földi életünk? Vagy az, hogy miért is kell egyáltalán bakancslista; nem kellene az életünket úgy leélni, hogy ne maradjon ki ennyi fontos dolog, amit a végén sürgősen pótolni kellene (ha egyáltalán lehetne)? Ez tehát a másik szempont, ami miatt tetszett a film: maga a témaválasztás. És ehhez – hogy ne felejtsük el, mit is nézünk – bizony kellettek a véres jelenetek, a kemoterápia utáni hányások, a műtétek utáni sebek, egymás vigasztalása, az aggódó feleség, a temetés technikai részleteiről érdeklődő személyi asszisztens. Akkor is, ha egyes filmkritikusok szerint ezek mind feleslegesek, mert szerintük akinek van rákos közeli-távoli ismerőse, az emiatt nem biztos, hogy végig bírja nézni a filmet; akinek meg nem, az talán nem is kíváncsi a naturalista jelenetekre, a meggyötört emberek látványára. Nem értek egyet; ezek nélkül csak üres elmélkedésnek tűnne az egész.
Ezt is olvasd el: Apafazon, aki „felkeveri” az állóvizet
Ajánljuk a Kultúrát apától rovatunk további cikkeit. Ha tetszett, oszd meg! Kattints a következő rovatcímekre, ha más cikkeket is szívesen olvasnál honlapunkon: A férfi útja, Az FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetek, Körkérdés (interjúk), Férfiegészség.
A harmadik, és talán legfontosabb szempont pedig, ami miatt tetszett és ajánlom ezt a filmet a Férfiak Klubja olvasói számára is, az az, hogy bár a két ellentétes nézőpont sokáig nem közeledik egymáshoz, de a végén mégiscsak egyértelmű, hogy a kettőből melyik a „győztes”. A mai, ideológiai alapon végletekig kettészakadt világunkban már önmagában az is hatalmas érték, hogy két különböző világnézetű ember egyáltalán szóba áll egymással, de az már szinte idealisztikus, hogy tisztelettel végig hallgatják egymást és elfogadják a másik szempontjait. Viszont az tényleg eléggé ritka, hogy igazán nyitott szívvel és lélekkel forduljanak egymáshoz – ehhez úgy tűnik, sajnos, egy halál közeli állapot szükséges. Az pedig végképp „fehér hollónak” számít, hogy egy liberális, individualista, materialista szemléletű ember elismerje, netán elfogadja a vele ellentétesen gondolkodó igazát. Márpedig ez történik akkor, amikor Carter nem megy bele az egyéjszakás kalandba, vagy amikor hazatér feleségéhez, vagy amikor Edward elmegy a lányához – igaz, ehhez Carter halála is kellett. A film végére tehát a család, mint a Carter által képviselt egyik legfontosabb érték, biztos közös ponttá válik a két ellentétes világnézetű ember számára – reméljük, hogy nemcsak 12 évvel ezelőtt, hanem ma is. És nem is akarok belegondolni, hogy egy esetleges remake vajon hogyan alakítaná át ezeket a kulcsjeleneteket…
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
*
Vezető kép: https://www.empireonline.com/movies/reviews/bucket-list-review/
