Hányas vagy? ’71-es? Akkor már te is benne vagy. A korban. Érzed. Valami nincs rendben. „Az asszony tehet róla. Mint egy fadarab…” – mondod magadban. Álmatlan éjszakák. Nem hagynak békén. Jönnek az ismeretlenből. Női arcok. Mellek, idomok, karok, sóhajok, illatok. Hol láttad őket? Talán a buszon? Vagy az utcán? Nem tudod. De várod a mai kínálatot.
Végig mész a sétányon. Nyitott szemmel. Jön egy göndör 20-as lány. Rákacsintasz. Mosolyog, de tovább siet. Oldalazva lépdelsz. Hosszú hajú, kifestett szemű, feltűnő öltözetű nő közeledik feléd. Telefonál. Megállsz. Utánanézel. A sarkon kifordul egy férfi babakocsival. Vágod. A férj a gyerekkel. Az asszony „fut”. Kösz, de ebből nem kérsz. Folytatod az utad. A bankba mész, ahol dolgod van. Egy 30-as nő áll melletted. Nem érdekel. Nagy az orra. De ahogy feszít! Lesben állsz. Sóhajtozol. Barátságosan rád mosolyog. Tíz perc múlva kint beszélgettek. Randi. Holnap. Eldugott helyen. Sejtelmes a nő. Szép a szeme. Telt az ajka. Erős szívverés a mellkasodban.
Nem mész haza. Irány az edzőterem. Nyomod, hajtod, futsz, izzadsz, húzod, nyújtod. Kellemesen elfáradsz. Zuhanyozol. Nézed a tested. Hm. Egész jó. Hazamész. Az asszony alszik. Mellébújsz, de a másikra gondolsz. Szeretnél már egy nappal öregebb lenni. Elalszol. Róla álmodsz.
Találkoztok. Másnap is. Harmadnap is. Egy hét múlva megtörténik. Összegyűrt párnák, kellemes illatok, hosszú sóhajok. Suttogások és sikolyok. Gyönyör a köbön. Vagyis inkább gyönyörök a köbökön. Ez kellett neked! Mosolyogsz.
Boldogan lépsz a szobádba. Egy levél vár. Az asszony elhagyott. Lelépett egy tíz évvel fiatalabbal. Sebaj. Végre szabad vagy! Neked ott van ő. Találkoztok újra. Ágyba viszed. Aztán vacsora egy gyors étteremben. Haza megy. A férjéhez. Nem fogad el ajándékot. Lebukna. Könnyű kaland. A legjobb kapcsolat. Feszítesz.
Otthon rendetlenség. Nem zavar. A nő megvolt. Kaja még van a hűtőben. Piálsz egy kicsit.
Egy hónap múlva. A szőke a bugyiját húzza. Fel. Már nem annyira izgis. Bezzeg a kis fekete ott a munkahelyen. Ahogy néz. Ma megkörnyékezed. A szőkét dobod, a feketét ostromlod. Tükörben gyakorolsz. Lovári nyelvet tanulsz.
Eleinte ellenáll. De édes! Reszketsz érte. Újra konditerem. Loholsz. Túlteljesítesz. Tetováltatsz. A fenekedre. És megvan a lány. A nonfiguratív minta bejött. Az érdekli. Cigány nyelven suttogsz a fülébe. Kacag. Majd megmutatja az ő tetoválását is. Nem csak hátul. Nem bírtok ellenállni. Csak magadban szűröd le a régi közmondást. Hogy is van? Egy kanállal édesebb? Nem rossz ez az ízharmónia. Sőt!
A lány elégedett. Legközelebb ott van a barátnője is. Beleegyezel. Ez nem kérdés. Büszke vagy, hogy kettőt is kielégítesz. A tetovált lány néha alul. A kis vörös időnként felül. Többször összejöttök. A felhőkben jársz. Aztán ők is tovatűnnek. Folytatják az édes hármast. Mással. Te örülsz. Kicsit megviselt. Alszol éjjel. Jóízűen. Álmodsz a munkahelyeden. Megböknek. „Ébresztő, horkolsz!” Kávé. Dupla adag.
Éjszakai bulik péntekenként. Tánc hajnalig. A fiatal srácok kidőlnek mellőled. Tele vagy energiával. Örökké fiatalnak érzed magad. A kör közepén pörögsz a fejeden. Mint régen. Még egész jó. A lányok sikongatnak. Tetszel nekik. De kicsit szédülsz. Szombaton délutánig alszol. Nem érdekel semmi.
Folytatod. Kezded. Dobod, vagy ő téged. Nem unatkozol. Mindegyik más. Furcsa kérések. Kapualjak. Bokrok. Autóülések. Teljesíted. Egyre jobban élvezed. Időnként megbámulnak. Eleinte zavar, később erre indulsz be. De valami hiányzik. A közös reggeli. A beszélgetés. A nyugalom. Az otthon biztonsága és tisztasága.
Fiatalok, édesek, szexisek. Telhetetlen vagy. Néha tehetetlen. Nem érted. Mi a baj veled? Elhagynak. Rájössz, hogy már nem te vagy a menő. Éhes vagy. Nem eszel, mert visszajön a nagy nehezen leadott kilófelesleg. Nyugtató. Már egy nem elég.
Futsz. A zsinór most nem a füledből lóg ki. Furcsa tappancsokban végződnek a mellkasodon. A futógép is más. „Ha nem bírja, szóljon!” Hallod, de nem fogod fel. Később megtudod, hogy infarktusod volt. Elég komoly.
Reggelik. Közösen. A 6-os kórteremben. Beszélgetések. Egy zavart szemű fehér köpenyes, kócos férfi próbál faggatni a magánéletedről. „Mi köze hozzá?” Ágy. Tiszta ágyneművel. Erre vágytál? Egy kórházi beszélgetésre, közös reggelire és kényelmesnek mondott ágyra? Nem! Körülnézel. Te vagy a legfiatalabb. „Nem szeretnék megöregedni!” Suhan át az agyadon. Naponta többször.
Kopognak. Az asszony jön. Gyümölcsöt hoz. Tiszta fehérneműt, törülközőt is. Mögötte egy nyikhaj forma. „Összeházasodunk, gyereket várok tőle.” A hang határozott. De idegen. Most vigyorogsz. Nekik legalább összejött. Csak neked nem. A munkahelyedről kirúgtak. A barátaid elhagytak. A családod kitagadott. „De megérte! Legalább az emlékek miatt! Mit tudnak ezek a vén taták itt a kórteremben? Semmit! Mesélhetnék, de az egyik süket, a másik szenilis, a harmadik nem szimpi. Inkább, ha hazamegyek, megírom. Igen, könyvet írok az életemről. Másnak már bejött. Nekem miért ne sikerülne? És megélek belőle.”
Aztán a fal felé fordulsz, és elalszol. Néha álmodsz is. Túl jók a nyugtatók.
Cz. I.
Fotók: Steve A Johnson / Foter.com / CC BY Steve A Johnson / Foter.com / CC BY
