Ma már közhelyszámba megy, hogy a múlt és a jövő helyett a jelenben kell élni, ez az új paradigma, ezt adják boldogság és életvezetési tanácsul bölcs guruk, felvilágosult életmódmagazinok és internetes honlapok. Carpe diem, ragadd meg a napot – a kevésbé spirituális magyarázók ezt a latin kifejezést a hedonizmus igazolására szokták használni: élj a mának, ragadd meg a pillanatot, ne törődj múlttal és jövővel, mindig tedd azt, ami neked éppen akkor a legkellemesebb! A lelkibb magyarázók már nagyon szépeket tudnak írni megbocsátásról, elengedésről, a félelemtől és a ragaszkodástól való megszabadulásról, az elengedés és az elfogadás művészetéről. Sok mindenben igazuk van, ám mindig, amikor a „jelenben élés”, a „jelen levés” művészetéről olvasok, mindig valamilyen hiányérzetem van, valamiről sosem beszélnek, ami nélkül pedig összedől az egész szép felépítmény. Ezt próbálom meg most elmondani.
Nemrég megpróbáltam felidézni, hogy milyenek is voltak a gyerekeim kicsinek és legnagyobb megdöbbenésemre azt kellett tapasztalnom, hogy az együtt töltött hosszú évek ellenére alig vannak valamirevaló használható emlékeim, azok is inkább csak szokatlan helyzetekből. Azt, hogy most hogyan néznek ki, fel tudom idézni magamban, de hogy milyen volt az arcuk nyolc, öt vagy akár csak egyetlen évvel ezelőtt, arra nem emlékszem. Elsőre nagyon rossz érzéseim lettek emiatt, hát milyen apa az, aki nem emlékszik a saját gyerekeire?! Most már viszont azt gondolom, nagyon is jó, hogy ez így van.
Ha fel akarnám frissíteni az emlékeimet, elő is vehetném a fényképeiket. Egy bizonyos kor fölött az ember már csak nosztalgiával képes fényképeket nézegetni. Az idő előrehaladtával egyre több „Akkor még…” kezdetű mondat jut az eszébe. A gyerekek teljesen más szemmel nézik a fényképeket. Még nem találkoztam olyannal, aki ne élvezte volna kisebb kori fényképeinek a nézegetését, de nem azért, mintha nosztalgikus lett volna, hogy jaj, milyen jó volt csecsemőnek lenni. A gyerekeknél a fényképek a történelmi tudat kialakulásában játszanak fontos szerepet, hogy van múltam, valahonnan jövök, valahová tartozom és van jövőm. Minden gyerek örömmel hallgatja a kisebb koráról szóló történeteket, de nem nosztalgiából, hogy de jó is volt akkor, hanem mert így ágyazódik bele egyre erősebben a saját létébe.
Nosztalgia vagy történelmi tudat – a különbség óriási, ha az ember a jelenben akar élni, mert az előbbi megfoszt a jelentől, míg az utóbbi megerősít benne. Ha úgy akar valaki a jelenben élni, hogy egyszerűen nem vesz tudomást a múltjáról, letagadja azt, az óriási hibát követ el. Aki nem hajlandó szembenézni önmagával, nem hajlandó beismerni – elsősorban önmagának – hogy, bizony vannak dolgok, amiket elrontott, az nem képes azokat megbánni sem, és ha nincs bűnbánat, nincs megbocsájtás sem. Ez az ember nem tud tanulni korábbi hibáiból, és ezért törvényszerűen újra és újra el fogja követni őket. A kiszállás ebből az ördögi körből nem a múlt szőnyeg alá söprésével, hanem egyedül a bűnök őszinte megbánásán keresztül lehetséges. Ez az a fogalom – a bűnbánat – ami a legtöbb „jelenben éléssel” foglalkozó írásból, tanácsból, bölcsességből hiányzik. Aki a jelenben éléssel a bűnbánatot, az önmagával történő őszinte szembenézést kívánja kikerülni, az nem tesz jót magának.
A „jelen levés” valójában azt jelenti, hogy akinek szüksége van rám, annak számára elérhető legyek. Szenteljek minőségi időt a feleségemnek, a gyerekeimnek, a rokonaimnak, barátaimnak, kollégáimnak és mindenkinek, akinek igénye van rá. Igen, ezzel az ember valóban mások kezébe engedi át élete irányítását, és minél több mély kapcsolata van, annál inkább. A kudarc, az elégtelenség érzése, hogy nem vagyok képes megtenni mindazt, amit szeretnék, garantált. De paradox módon ez mégis nagyobb boldogság forrása, mint bármely a jelenben élésre buzdító tréning. Ugyanis ha beismeri, hogy egymagában erőtlen, akkor már könnyebb szívvel fordul közbenjárásért az ember eltávozott családtagjaihoz, szeretteihez, barátaihoz, akik nem is hagyják cserben, hiszen folyamatosan jelen vannak az Úristen színe előtt.
KT
