Nem vagyok könnyű helyzetben, amikor erről az operaelőadásról írok, mert az opera nem az én műfajom, egyáltalán nem értek hozzá. Mégis, amikor a meghívót megkaptam, egy pillanatra nem gondolkodtam, és bevallom, ebben legalább akkorra súllyal esett latba a csodálatosan felújított épület, mint maga a darab. A kezdeti félórás csúszást egyáltalán nem bántam, így volt idő alaposan körbesétálni, megcsodálni az operaházat. Viszont amint elkezdődött az előadás, teljesen megfeledkeztem arról, hol vagyok, és csak arra koncentráltam, ami a színpadon és előtte, a zenekarban – és ezzel párhuzamosan bennem – történik. Mivel szándékosan nem készültem, csak halvány emlékeim voltak az előadás tartalmáról, így még nagyobb erővel tudott rám hatni az egész. A német nyelvű éneklést nem volt könnyű megszoknom, de elég hamar sikerült, és a feliratozott szöveget magyar és angol nyelven párhuzamosan olvasva a történésekre és a zenére figyeltem.
Megpróbálom összefoglalni, miről is szól és miért hatott rám ennyire erősen ez a darab. A szellemvilág uralkodójának gyermeke vadászat közben fehér gazellából gyönyörű lánnyá változik. A vadász és a zsákmány egymásba szeretnek, így a lány a Délszaki Sziget császárnéja lesz, de megreked a szellem- és embervilág között, és testén azóta átjár a fény, mintha üvegből volna. Viszont ha nem sikerül árnyékot vetnie (szereznie az emberektől), akkor a talizmánjába rejtett átok beteljesül: a császár kővé fog válni…
És íme ugyanez hosszabban, mert az előbbi három mondat egyszerűen nem elég a remekmű megértéséhez. Az első felvonásban az átváltozás bűvös képességével megáldott lány (aki Keikobad, a szellemkirály és egy földi halandó leánya) egy vadászat alkalmával fehér gazella képében került egy távol-keleti sziget császára elé. A lövés előtti pillanatban a rettegés kiszakítja az állatból a női testet, így vadász és áldozata egymásba szeretnek. Három nap híján egy éve császár és császárné együtt él a Hét Holdhegy által körülvett magányos szigeten, ahol a császárnéra dajkája vigyáz. Ő gyűlöli az emberek világát, és vágyik vissza a szellemvilágba, de úrnőjétől nem szakad el. Mivel Keikobad lánya egy halandó asszonya (s a Délszaki Sziget császárnéja) lett, elveszítette az átváltozás mágikus képességét, de még nem vált igazi halandóvá, megrekedt a szellem- és embervilág között: teste nem vet árnyékot, átjár rajta a fény, mintha üvegből volna. Mint az eltelt tizenegy hónap mindegyikében, a tizenkettedik holdban is megérkezik a szigetre a szellemvilág egyik hírnöke, hogy megtudakolja: vet-e már árnyékot Keikobad lánya. A dajka nemleges válaszára közli a szellemkirály döntését: ha három nap múlva a császárné még mindig nem vet árnyékot, azaz szíve alatt nem hord gyermeket, vissza kell térnie az övéihez, a császár pedig kővé dermed. A császár erről nem tudva, háromnapos vadászatra indul, hogy megkeresse kedvenc sólymát, amely gazdája segítségére volt a „fehér gazella” elejtésében is, de amelyet a császár haragtól elvakulva tőrével megsebzett, és azóta nyoma veszett.
A vérző szárnyú sólyom közben meglátogatja a császárnét, és sírva idézi fel annak elveszett talizmánjába vésett átkot: „Ha nincs árnyék az asszony körül, a császár megkövül”. A császárné ezért arra kéri a dajkát, hogy segítsen neki árnyékot szerezni, aki erre csak egy lehetőséget lát: egy halandó nőtől kell árnyékot szerezniük, ehhez azonban le kell szállniuk a halálpárát lehelő emberi világba. Barak, a bivalyerős, jólelkű kelmefestő szerény körülmények között él fiatal feleségével és három nyomorék fivérével. Az asszony boldogtalan, hisz már harmadfél éve házasok, de még nem sikerült teherbe esnie. Rossz sorsáért, és gyermektelenségéért férjét okolja, aki azonban bizakodóan várja a gyermekáldást. A dajka és a császárné szolgálónak öltözve érkeznek a kelmefestő hajlékához. Amikor a férfi a piacra indul, hogy áruját eladja, a dajka szemfényvesztő trükkökkel behálózza Barak jobb sorsra vágyó, szép feleségét: kincset, jólétet, szeretőket, örök fiatalságot ígér a nőnek, ha árnyékát, azt „a sarkába akadt sötét semmit” eladja nekik. Az asszony rááll az alkura: három napon át szolgál majd neki ez a két furcsa szerzet, bérük az ő árnyéka lesz, és cserébe megkapja a boldog öröklétet is. A hazatérő Barakot felesége szokatlanul szeszélyesen fogadja, mire a férfi egyetlen magyarázatot talál: a nő bizonyára várandós, amitől ő nagyon boldog, hisz ez legfőbb vágya.
A második felvonásban, amint Barak kiteszi a lábát hazulról, a dajka tisztátalan varázslat segítségével megidézi a kelmefestő felesége előtt egy korábban a városban látott fiatal fiú alakját, de a nő ellenáll a csábításnak, különösen, hogy férjét hallja közeledni. Abban a hitben, hogy hamarosan apa lesz, a nagylelkű Barak pazar lakomával, fivérei és koldusgyerekek társaságában tér haza, hogy együtt ünnepeljenek. De feleségétől csak szidást kap. Közben a császár megtalálja a sólymot, aki ezúttal az erdő mélyén megbúvó sólyomházhoz vezeti, ahol a császár döbbenten látja feleségét és a dajkát, amint az emberi világból visszaérkezve éjszakai nyugovóra térnek, és belengi őket „a bűnös emberi pára”. A császárt féltékenységből végezni akar hűtlennek vélt feleségével, de képtelen rá, így összetört szívvel a kopár sziklák közé indul, hol nem hallják panaszát.
A következő napon a kelmefestő felesége és a dajka is türelmetlenül várják, hogy Barak ismét elmenjen hazulról, de a férfi nem érzi jól magát, inni kér, mire a dajka álomport kever az italába, majd a szoba homályában újra meg akarja idézi a fiatal csábító alakját. A feleség ellenkezik, nem akar a dajka hatalmába kerülni, s rémülten ébresztgetni kezdi álomittas férjét. Barak magához tér, de nem érti, miért vádolja őt a felesége, és miért menekül fejvesztve a házból. A császárnéban – látva a kelmefestő és feleségének szenvedését – szánalom és lelkifurdalás ébred. Először Barak elkínzott arcát látja maga előtt, majd a császárt, amint belép egy sziklasírba és megkövül, így saját magát vádolja a két férfi szenvedéséért. A kelmefestő felesége közli Barakkal, hogy a saját házában több alkalommal is megcsalta, és saját árnyékát kiárusította: „gyermekláb az ő méhét már soha nem tapossa”. Az asszony árnyéka ekkor eltűnik. Barak tombol, egy karddal lesújtani készül, felesége viszont most először látja férjét olyannak, amilyennek mindig is látni vágyta: erős, igazságosztó férfinak. Megvallja, hogy a hűtlenség vádjában bűntelen, de készen áll férje halálos csapására. Ekkor azonban megnyílik a föld: Barakot és feleségét elnyeli a mélység. Közben a dajka unszolása ellenére a császárnénak nem kell az árnyék, mert vér tapad hozzá.
A harmadik felvonásban Barak és a felesége a föld alatt, sötét magányban, egymástól elzárva gyötrődnek: Barakot lelkifurdalás kínozza, amiért feleségét boldogtalanságba taszította, az asszonyban pedig igaz, tiszta szerelem ébred a férje iránt, így végül mindkettejük előtt megnyílik a felfelé vezető út. Közben a Hét Holdhegy legmagasabbikán egy csónak fut partra: a császárnőt és a dajkát hozza. A dajka retteg Keikobad bosszújától, a császárné ugyanis atyja színe elé készül, hogy feleljen tetteiért. Utóbbi a történtek miatt örökre elbocsátja dajkáját, ezekkel a szavakkal: „Túl keveset tudsz arról, ami az embereket hajtja, szívük mély titkait nem ismered”. A dajka kétségbeesésében Keikobad nevét kiáltja, mire megjelenik a hírnök, és szemére veti, amiért szájára merte venni annak nevét, kinek gyermeke őrá volt bízva, de megóvni nem tudta. A dajkának büntetésből ezentúl az emberek között kell tévelyegnie, és azokkal laknia, akiket gyűlöl. Miközben Barak és felesége egymást keresik elkeseredetten, a császárnét egy hang szólítja: csak innia kell az Élet Arany Vizéből, és olyanná válhat, mint akinek árnyékáért eseng. „Vér van a vízben, nem iszom! Itt vétkeztem, ide tartozom” – kiáltja a császárné. Kővé változó férjének már csak segélykérő pillantása él, de az asszony inkább meghalna, minthogy feláldozza Barak és felesége boldogságát a sajátjáért. Az átok így végül feloldódik: a császár újra hús-vér emberré változik, így mindkét pár tagjai egymásra találnak, és mindkét asszony alakja árnyékot vet. Hadd idézzem az utolsóként elhangzó sorokat, melyek e cikk címét is adják:
„Hitvestársak, kik egymás karjában feküdtök, ti vagytok a szakadék fölött kifeszített híd,
amelyen át a halottak ismét az életbe lépnek! Áldott a ti szerelmetek műve!”
Az árnyék nélküli asszony tehát egy csodálatos (bár kissé bonyolult, de első látásra is jól érthető, követhető) mese emberségről és emberfelettiségről, hűségről és hűtlenségről, bűnről és bűnhődésről, önzésről és önfeláldozásról, igaz szerelemről, földi (égi) boldogságunk megbecsülésének és az élet továbbadásának, a gyermekáldásnak a fontosságáról. Szikora János rendezésében a kevés eszközzel és az egyszerű, mégis látványos jelmezekkel izgalmassá tett színpadképpel (a díszlet Horesnyi Balázs munkája, a jelmezek alkotójának nevét nem találtam meg) párhuzamosan dinamikus moziélményben is részünk volt: mikor a színpadi események egy-egy részletét láthatjuk kivetítve, mikor a történet alakulásához kapcsolódó, azt értelmezni segítő vagy csak megerősítő filmkockákat. Mint mondtam, a zenéhez sajnos egyáltalán nem értek, de azt még így is éreztem, hogy Stefan Soltész karmester nagyon jól végzi dolgát, a hangszerek nagyon kifejezően szólalnak meg, jó érzés volt elmerülni a zenében. Az már csak hab volt a tortán, hogy a szünetben a főigazgató és felesége jóvoltából megtekinthettük a királyi termet és páholyt is. Köszönet érte!
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotók: Antal-Ferencz Ildikó
