Modern életünkből sikerült kiiktatnunk az időjárást, uraljuk a természet erőit, legyőztük a sötétet, meghódítottuk az éjszakát – és mindezért egyetlen dologgal kell fizetnünk: az álmainkkal, a szó konkrét és átvitt értelmében. Vajon megérte?
„José pincér aludt. Aludt, miközben egy pillanatra megállt a levessel, aludt, amíg a szakács tálcára tette a húst, és aludt, amikor egy svéd magántanár ölébe kitálalta.
Az ordításra felriadt.
Hutchins, a fűtő is aludt. Aludt, amíg a szén begurult a kazánba, aludt, miközben felemelte a lapátot, és aludt, midőn leejtette a főgépész lábára.
Az ordításra felriadt.”
Aki esetleg nem ismerné a klasszikusokat, azoknak eláruljuk, hogy a fenti idézet Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitány című kalandregényéből való, amelyben José pincér és Hutchins fűtő egy és ugyanaz a személy, nevezetesen Fülig Jimmy, aki két ember munkáját látja el egy hajón – hogy miért, az most mellékes.
Ami viszont fontos, az az, hogy Fülig Jimmy még a jobb utat választotta: agyonhajszolt sorstársai manapság sokkal rosszabbul járnak.
Krónikus kimerültség
Károly – akinek természetesen nem ez a valódi neve, nem szeretné ugyanis, hogy a munkahelyén tudomást szerezzenek problémájáról – a végső kétségbeesés határára jutott. Hónapok óta úgy él, hogy jottányi ereje sincsen, nem is érti, hogy miként képes mindennap felkelni és bemenni a munkahelyére. Úgy érzi, az energiaraktárai teljesen kimerültek. Az egész teste mindenhol fáj, sokszor szédül és hányingere van, ilyenkor a saját szavai szerint, „mintha valami köd szállna le rá, zavarodott és dezorientált”. És mindezek tetejében folyamatosan betegségek gyötrik: az egyik fertőzés adja a kilincset a másiknak a szervezetében. Természetesen járt már orvosnál, akinél tüneti kezelést kapott, de hogy mi a valódi oka általános testi gyengeségének valamint annak, hogy az immunrendszere ilyen rosszul működik, azt nem tudták kideríteni. Azt mondták, kimerült. Pedig Károly munkája nem fizikai jellegű, se nem fut, se nem biciklizik rendszeresen, nem végez megerőltető tornagyakorlatokat, és nem cipel nap mint nap haza nehéz súlyokat a piacról. A kimerültségének ugyan testi tünetei vannak, de a valódi ok valahol a fizikai világon túl keresendő. Az egyik legjellemzőbb tünet, amit produkál, hogy ellentétben José pincérrel és Hutchins fűtővel ő nem tud aludni – legalábbis nem jól. Nehezen alszik el, majd az éjszaka közepén rendre felébred, és éberen hánykolódik – egészen negyed órával azelőttig, hogy az ébresztőóra megszólalna. Ezután négyszer(!) nyomja meg a „szundi” gombot, míg végül valahogy sikerül kikászálódnia az ágyból.
Károly életében valójában semmi különös nincs, egyike azoknak a millióknak, akiket Frank Lipman New Yorkban élő dél-afrikai orvos úgy hív, hogy „spent”, ami nagyjából annyit tesz, hogy „elcsigázott”. Egy felmérés szerint Amerikában az emberek 22% érzi magát rendszeresen annyira fáradtnak, hogy az már befolyásolja a teljesítményét.
Négyszer annyi stressz
Dr. Lipman tulajdonképpen nem tett mást, mint azt, hogy komolyan vette, amit mindenki tud, hogy ugyanis az emberi életnek, a szervek, idegpályák, sejtek, stb. regenerációjának megvan a maga ritmusa. Eddig nagyjából 100 ilyen ciklust állapítottak meg az emberi szervezetre vonatkozólag, amelyek többsége a nap 24 órájához van igazítva – elméletben. Amíg nem volt mesterséges világítás és rádiós ébresztőóra, addig az emberek a Nappal keltek és azzal is feküdtek. Ez a ciklikusság mélyen beleíródott az emberi genomba és a természetes továbbra is ez lenne számunkra. A mai ember ugyanakkor az élete nagy részét mesterséges fényben tölti, és különféle ajzó-, illetve nyugtatószerekkel írja felül belső biológiai óráját, aminek a ketyegését szinte már nem is hallja meg. Sok helyen – plázákban, kaszinókban, modern irodaépületekben – szándékosan zárják ki a természetes fényt, hogy senki biológiai órája meg ne zavarhassa az üzletmenetet.
A modern ember egyre több tevékenysége kerül át az éjszakába – az alvás rovására. „Most nincs időm aludni, arra ráérek majd később”, szokták mondogatni, de nincs igazuk, mert az ember alvás közben rendkívül fontos dolgokat csinál: például feldolgozza a napközben történteket és regenerálódik. A megfelelő hosszúságú és pihentető alvás során az ember öt alváscikluson megy keresztül, amelyek közül mindegyik egy úgynevezett REM (rapid eye movement) szakasszal végződik, amikor azokat a rendkívül furcsa álmokat látjuk. Mindegyik REM szakasznak más funkciót tulajdonítanak, az ébredés előtti utolsó, ötödik szakasznak például a depresszió és a feszültségek feloldásában van szerepe. Ha ez az ötödik szakasz elmarad, mert az ember nem alszik eleget, akkor nagyobb eséllyel lesz rosszkedvű, feszült és depressziós. Az alvásmegvonás az immunrendszerünket is gyengíti. Azokat a laboratóriumi patkányokat, amelyeket nem hagytak aludni, még akkor is megfertőzte az influenza vírus, ha korábban védőoltást kaptak ellene. Egy éjszakai alvás kimaradása nem kevesebb, mint 28 százalékkal csökkenti a fehérvérsejtek számát, amelyek a védekező rendszerünk alapját jelentik. És végül egy éjszakai nem alvás közel 50 százalékkal megnöveli a vérünkben a kortizol nevű stressz hormont, ami az immunrendszerünk elnyomásában játszik meghatározó szerepet.
Az összefüggés mégis magyarázatra szorul. Ha mondjuk kihagyunk egy éjszakai alvást, vajon miért vagyunk még akkor is fáradtak, ha napközben nem csinálunk semmit? Nos, dr. Ben Turner brit immunológus szerint azért, mert a meggyengült immunrendszerünknek sokkal nagyobb munkájába kerül megvédeni minket a folyamatosan ránk záporozó bakteriális és vírusos támadásoktól, ami lemeríti a szervezet energiaraktárait. Sokáig, akár évekig is úgy tűnhet, hogy működik a dolog, az immunrendszerünk állja a sarat, miközben mi cigarettával, alkohollal, kábító- és ajzószerekkel zsákmányoljuk ki a szervezetünket és serkentjük magunkat még nagyobb teljesítményre. És ne legyenek illúzióink: az egyre gyorsabb autók, okosabb telefonok, pontosabb órák, nagyobb teljesítményű számítógépek mind saját magunk még teljesebb kizsákmányolásának az eszközei. „Az emberre nehezedő teljes terhelés, írja dr. Lipman, azaz a szervezetünkre nehezedő összes fizikai, pszichés és környezeti stressz megnégyszereződött az elmúlt 30 évben.” Rövid idő, óriási változás.
Fegyelem vs. Lehetőség
De hát a „premodern” Fülig Jimmy is álomkórosra dolgozta magát a boldog békeidőkben, mi a különbség közte és a modern ember között? Nos, nagyon is sok. Fülig Jimmy ugyanis abbahagyta ezt az életvitelt, amikor kiszállt a hajóból, a modern ember viszont nem képes kiszállni. Akinek van egy csöpp esze, ilyenkor azt tanácsolja, hogy hagyjunk fel az önmagunkat kizsákmányoló életformával, étkezzünk egészségesen, együnk sok gyümölcsöt, zöldséget, sportoljunk rendszeresen, aludjunk sokat és csökkentsük a stressz mennyiségét az életünkben – vagyis lépjünk ki a mókuskerékből. Ám mi mégsem tesszük, mégpedig egy nagyon prózai ok miatt, ez pedig a pénz. A legtöbbünk most keresi meg azt a pénzt, amit már réges-rég elköltött, azaz jobbára fülig el vagyunk adósodva. A törlesztőrészlet az egyik legfontosabb tényezője annak, hogy miért nem tudunk radikálisan új életet kezdeni.
De van más is. Fülig Jimmy még egy fegyelmező társdalomban élt, amiben a szigorú törvények két részre osztották a világot: szabálykövetőkre és renitensekre – emez utóbbiak voltak az őrültek, a bűnözők és más antiszociális egyedek (mint például maga Fülig Jimmy is). A könnyebb érthetőség kedvéért: manapság a fegyelmezett társadalom kapcsán legtöbbször az úgynevezett „poroszos iskolarendszerünkről” beszélünk, amit hideg, rideg, elvágólagos szabálykövetés jellemez – szemben a meleg, elfogadó, megengedő kreativitással. (Valójában a magyar iskolarendszer már minden, csak nem poroszos.) A fegyelmező társadalom jellemző intézményei a kórház, az elmegyógyintézet, a börtön, a laktanya és a gyár. (Michel Foucault) Ezzel szemben a mai ember hétköznapi élményei között ezeket már rég felváltották az irodaházak, bankok, repülőterek, bevásárlóközpontok, genetikai kutatólaboratóriumok, wellness szállók és edzőtermek. A mi társadalmunk már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető fegyelmezettnek, hanem sokkal inkább teljesítmény-orientáltnak. Míg az ezt megelőző a tilalmak társadalma volt, a mostani a lehetőségeké. A normálist az abnormálistól elválasztó falak leomlottak, az egyetlen mérce a siker lett, mindenki vállalkozóvá vált, saját brand-et épít (én vagyok saját magam terméke). Ebben a nyitott társadalomban minden lehetséges, bárkiből lehet bármi, csak elég erősen kell akarnia. És aki mégis sikertelen, annak nyilván nem elég erős az akarata, jellemhibás, értéktelen. És ez nem csak a külvilág szemében van így, hanem elsősorban az emberek gondolják önmagukról (és csak másodsorban másokról). Így lesz a be nem vált ambíció a depresszió forrása. Már nem a „gonosz főnökök” kényszerítik többletmunkára szegény kizsákmányolt alkalmazottat, ez az ősi konfliktus belsővé vált és ma már az ambiciózus munkavállaló önmagát sanyargatja erején felüli teljesítményre. Ha valami még így sem sikerült, az feldolgozhatatlan kudarc.
Overload
Amikor egy rendszerben nem lehet megmondani, hogy mi a normális és abnormális, mi a jó és rossz, amikor a dolgok között nincs lényegi különbség, minden azonos, akkor egyszer óhatatlanul bekövetkezik az az állapot, amit úgy hívunk, hogy telítődés. Amikor nincs már másság, csak egyformaság, nincs különbség külső és belső, idegen és saját, férfi és nő, stb. között, akkor válik érzékelhetővé az ilyen totalitárius rendszerekben rejlő belső erőszak, mégpedig a túlterhelés, az overload formájában. Ezek nem a saját gondolataim, Jean Baudrillard-é, aki A rossz transzparenciája című művében fejti ki ezeket bővebben.
A lényeg a túlterhelés, ami úgy tűnik, hogy a lehetőségek társadalmának logikájából kikerülhetetlenül következik. A krónikus fáradtság, a kiégés, a depresszió, a hiperaktivitás a kor elkerülhetetlen velejárói. De van kiút: étkezzünk egészségesen, együnk sok gyümölcsöt, zöldséget, sportoljunk rendszeresen, aludjunk sokat, csökkentsük a stressz mennyiségét…
Krúdy Tamás
Fotó: Image by DCStudio on Freepik
