Nem is olyan régen kutyát még valamilyen konkrét célból tartott az ember – például, hogy terelje a nyájat, megvédje a medvétől, óvja a baromfiudvart a rókától, a házat a tolvajtól. Ma már nem a „használati értéke” miatt tartunk kutyát, hanem szórakozásként, érzelmi okokból, esetleg gyerek helyett. Míg a kutyának feladata volt, nem nagyon számított, hogyan néz ki, csak az, hogy az adott feladatot el tudja-e látni. Ha igen, megtartották, ha nem, kerítettek helyette másikat. Amióta azonban státuszszimbólum lett a kutya, más szempontok kerültek előtérbe. Például a kutya fajtája. Számtalan weboldal foglalkozik azzal, hogy milyen fajta kutyák kiknek valók. A border collie például „egy igazi szeretet- és energiabomba. Lelkes, imád labdázni, frizbizni, sportolni. Csak aktív gazdik számára ajánlott. Sohasem fárad el, legszívesebben mindig pattogna, mégis fegyelmezett. Mivel nem túlzottan hajlamos az agresszivitásra, és könnyű tanítani, ezért kezdő gazdiknak is ajánlott. Nem házőrző típus, inkább jelzőkutyának való, ugat, de nem támad. Általában egy személyhez kötődik nagyon, de az egész család fontos számára.” Ezzel szemben az angol agár „a világ leggyorsabb kutyája. Alapvetően okos, tanítható kutyus, de nem tartozik azok közé a fajták közé, amelyeknek sok bonyolult trükköt meg lehet tanítani. Igényli a törődést, imádja a gazdáját, házőrzőnek viszont csapnivaló, nem túlzottan éber, néha még jelezni sem jelez.” Szóval, általában komoly mérlegelés tárgya, hogy ki milyen fajta kutyát választ magának – mert ezen keresztül is önmagát fejezi ki, a személyiségét amilyen, vagy amilyen lenni szeretne. Csakhogy egy kutya „márkája” (fajtája) sokkal kisebb mértékben befolyásolja a személyiségét, mint ahogy azt eddig gondoltuk – legalábbis erre az eredményre jutottak amerikai génkutatók. A University of Massachusetts számítástechnikai biológusa (computational biologist), Elinor Karlson volt a vezetője annak a nagyléptékű kutatásnak, amelynek során 18 000 kutya egyedet vizsgáltak meg, hogy egy kutya személyiségét mennyire befolyásolja a fajtája. Az eredmény a nagy kutyabarát Karlsont is meglepte, mert arra jutottak, hogy mindössze 9%-ban tehető felelőssé a kutya fajtája olyan tulajdonságokért, hogy mennyire lesz játékos, mennyire eszik füvet, mennyire kaparja szét az ajtót vagy mennyire emberszerető. A kutatásról a Nature-ben megjelent cikkben hangsúlyozzák, hogy az agresszivitásra való hajlam kifejezetten csekély genetikai összefüggést mutatott a kutya fajtájával. Összességében a genetikai elemzés a genom 11 olyan régióját tárta fel, amelyek meghatározott viselkedésekhez kapcsolódnak. A vonyításra való hajlamot például az emberi genom két olyan génrégiójával tudták kapcsolatba hozni, amelyek a beszédképességben játszanak szerepet. A legjelentősebb kapcsolatot a genom azon régiója esetében állapították, amely az emberben az értelmi képességeknél jut szerephez – a kutyáknál viszont megnöveli a valószínűségét annak, hogy valamilyen tárgy mögé beszorulnak. (Micsoda szerencse, hogy nem fordítva!) Szóval az, hogy milyen kutyánk lesz, sokkal kisebb mértékben függ a fajtájától, mint attól, hogy milyen az alapvető személyisége – aki már látott felnőni nyolc kiskutyát ugyanabból az alomból, az meg tudja erősíteni ezt.
És hogy a hiedelemmel ellentétben miért ilyen kicsi a fajta jelentősége? Hát azért, mert a kutyát 10 000 évvel ezelőtt háziasítottuk, fajtákban viszont alig 150 éve gondolkodunk, amikor a viktoriánus Angliában különböző szemre tetszetős tulajdonságaik miatt tenyészteni kezdték a kutyákat. A legtöbb kutyafajta története még száz évre sem nyúlik vissza, ami igazán kevés ahhoz, hogy a 10 000 éves kutyatermészetben jelentős változások jelenhessenek meg. Szóval kinézetre száz meg száz különböző fajta kutya van, ami alapján azt hihetnénk, hogy ugyanennyi különböző természet is van, ám a kutyatermészet valójában eléggé egységes és újabb 10 000 évre lenne szükségünk, hogy ezen érdemben változtatni tudjunk.
Neo
