Izgalmas kortárs bűnügyi történetet mutatott be nemrég a Játékszín, Szente Vajk rendezésében, amit ő maga is szerzett, Galambos Attilával. Ahogy a legutóbbi bemutató esetén – Nagyvárosi fények – sem az előadás műfaja, sem a témája nem tartozott a kedvenceim közé, mégis – valószínűleg még mindig a járvány okozta erős kultúrhiányomnak köszönhetően – kellemes izgatottsággal, bár nem túl nagy elvárásokkal és némi fenntartással vártam az előadást. Kellemesen meglepődtem – de nem a színházon, a rendezőn, az előadáson vagy a színművészeken, hanem magamon. Kiderült ugyanis, hogy mégiscsak szeretem a krimit. Vagy legalábbis ezt a Szente-Galambos-féle A dominógyilkosságot.
Ahogy a Játékszín legutóbbi bemutatója esetén, az előadást ezúttal is a színházigazgató és a rendező rövid beszéde előzte meg. Bank Tamás (újra) elmondta, mennyire hálásak, hogy végre újra kinyithatott a színház és mennyire izgulnak – a rendezővel és színművészekkel együtt – amiatt, hogy a közönség önfeledten szórakozzon. Szente Vajk így fogalmazott: a színházcsináló embereknek egyre különlegesebb műsorokban kell gondolkodniuk, hogy a közönséget becsábítsák a teátrumokba. Megtudtuk tőle azt is, hogy a darabot idén kezdte el írni (újabb bizonyítékként rendkívül termékeny munkásságára), és hogy a világ három legolvasottabb szerzője közé tartozik Agatha Christie, akinek nagy rajongója, és aki már minden tökéletes krimit megírt, kivéve „a mi korunkat, a mostani környezetet és a tömegmédia pszeudo-világában élő mai ember reakcióit.” A léc tehát jó magasra volt helyezve, nemcsak a szerző-rendező, hanem a közönség által is.
Ilyen felvezetés után került sor a nyolcszereplős drámára, amelyben Fehér Tibor és Törőcsik Franciska debütált a Játékszínben. A főszereplő figurája kifejezetten Lévay Viktóriára íródott. Helyettesének szerepét Kolovratnik Krisztián játszotta, a további karaktereket Szerednyey Béla, Dobó Kata, Náray Erika és Makranczi Zalán alakította. A történet helyszíne egy katamarán, ahol a külügyminisztérium nyolc fontos embere készül egy vidám, csapatépítő hétvégét eltölteni. A külügyminiszter-asszony, Victoria, aki alig öt napja foglalta el a külügyminiszteri székét, örömmel fogadja a meghívást a miniszterhelyettes, Barry hajójára, remélve, hogy így jobban megismerheti munkatársait. Egészen kellemesen indul az este, mígnem elő nem kerül egy fenyegető levél. Innentől kezdve egészen másképp alakul a hétvége, mint ahogy a kollégák gondolták. És ahogy egy bűnügyi történetben ez lenni szokott, szép lassan kiderül, hogy senki sem az, mint akinek látszik, mindenkinek van valami rejtegetnivalója… Egyre bonyolultabb módon fonódik össze a politika és a magánélet, a ráció és az érzelmek világa. És „persze” a parttól egyre távolodó hajóról nincs menekvés…
Az igazgatói-rendezői bevezetők kapcsán elgondolkodtam azon, vajon hogyan kell értékelnünk ezt az újfajta színházcsinálói hozzáállást, és arra jutottam, hogy minden „nem normális” előzmény ellenére (értsd: másfél éve tartó járvány, amely mind a színházi szakmát, mind a nézőközönséget egészségügyileg, anyagilag, szakmailag és lelkileg is mélyen érintette) igenis rendben van az, hogy az alkotóknak extra erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy újfajta, különleges és, vagy szokatlan módon kössék le a nézőik figyelmet. Miért is? Mert a színháznak kell(ene) lennie a nézőkért, és nem fordítva. A Teréz körúti színház nézőtere egyébként tele volt (számtalan közismert színész és, vagy celeb ült a közönség soraiban), és nemcsak az igazgató, a rendező és a színművészek, hanem mi, nézők is érezhető izgalommal vártuk a bemutatót. És ezt is rendben lévőknek gondolom: igenis legyen különleges élmény egy színházi este, pláne egy bemutató! A járvány előtti rengeteg budapesti teátrum számtalan előadása talán kissé elkényelmesítette mind a szakmát, mind a közönséget – sok kevésbé színvonalas előadást is láthattuk –, talán egy kis „szelekció” nem is árt, ebben a szakmában sem. (Félreértés ne essék: senkinek sem kívánok munkanélküliséget, sem bezárt színházakat, hanem csakis a magas színvonalú alkotói munkát, illetve nézői élményt.) A színházak magas minőségben és újdonságban hozzanak extra erőfeszítéseket, a néző pedig a(z egyre borsosabb) jegyárak kifizetése révén tudják támogatni a teátrumokat és a benne dolgozó alkotókat, művészeket, munkatársakat.
A darabot egyébként önfeledten élvezhették azok is, akik nem különösebben szeretik a krimit – mint például jómagam. Én ugyanúgy jártam, mint Szente Vajk előző rendezésével: sem a némafilmeket, sem Chaplint nem különösebben szeretem, mégis kifejezetten élveztem az előadást, hála az izgalmas forgatókönyvnek, a profi rendezésnek és a tehetséges színművészeknek. A dominógyilkosság esetén is nemcsak műfaj, hanem a téma miatt is volt bennem némi fenntartás: politikai téma, ráadásul egy kortárs darabban – vajon mi lesz ebből? Megkönnyebbülésemre egy aktuálpolitikamentes, valóban fordulatos krimi lett, melyben a politikai szál gyakorlatilag másodlagossá vált az emberi psziché mellett és vezetett számomra szimpatikus végkifejlethez.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotók: jatekszin.hu
