Bábel tornyának a Bibliából ismert története szerint az emberiség egykoron egynyelvű és egykultúrájú volt. A történet keletkezésének idejére tehető egy nagyhatású technikai újítás megjelenése, az égetett építőtégla feltalálása. Addig ugyanis kövekből és sziklákból rótták össze jól-rosszul az épületeket, az égetett tégla viszont fantasztikus új lehetőségekkel kecsegtetett. Mint minden nagyobb technikai újítás esetén, az emberiségnek azonnal fejébe szállt a dicsőség, és egyből egy olyan gigaprojektbe kezdett, mint egy égig érő torony építése. Az ember meg akarta hódítani a mennyországot. Erre jött büntetésül a nyelvek összezavarása, ami hatékonynak is bizonyult, az egymással szót nem értő emberek félbe is hagyták a torony építését.
A „monokultúrák” komoly veszélyt jelentenek, legalábbis én így értelmezem ezt a történetet. A sokszínűség a biztosítéka annak, hogy az emberiség nem esik bele újra és újra ugyanabba a kísértésbe. Illetve beleesik, mert nincs új a nap alatt, ha más formában is, de a kísértés mindig ugyanaz – ahogyan az eredmény is: például a totalitárius rezsimek nagy világátalakító terveit mindig felébe-harmadába kellett hagyni, akárcsak a bábeli tornyot. Hogy az emberiség egy mindent átfogó gigaprojekt keretében nem fogja tudni kiirtani önmagát, annak a sokszínűség a biztosítéka. A kulturális és nyelvi sokszínűség. Éppen ezért érzem nagy veszteségnek, amikor arról hallok, hogy egy nyelv utolsó beszélője is meghalt, és azzal az ahhoz tartozó kultúra is eltűnt mindörökre. Aki beszél több nyelven, az tudja, mennyire más a logikája a különböző nyelveknek. A tökéletes fordítás két nyelv között majdhogynem lehetetlen, mert az egymásnak megfeleltetni kívánt szavak más és más mögöttes jelentéseket és tartalmakat hordoznak. Az „I love you” nem teljesen azonos azzal, hogy „szeretlek”, ahogy azzal sem, hogy „szerelmes vagyok beléd”. Minden nyelv a saját belső logikáját követve máshova helyezi a hangsúlyt, és mindegyik a saját egyedi módján tesz tanúbizonyságot az emberi tapasztalatról. Ahogy egy növény vagy állatfaj kipusztulása szomorú veszteség a biodiverzitás, az anyatermészet szempontjából, úgy egy kultúra és nyelv eltűnésével is az egész emberiség lesz szegényebb.
Január 22. a magyar kultúra napja, ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc nyelvi kultúránk egyik legnagyobb kincsét, a Himnuszt. Olyan kincs ez, ami ránk van bízva, hogy gondozzuk, ápoljuk, életben tartsuk, mert helyettünk nem fogja ezt megtenni senki. Amíg lesz, aki szívből tudja énekelni a Himnuszt, addig ellent tudunk állni a „monokultúra” elszíntelenítő nyomásának.
És még egy észrevétel. Az Európai Parlamentnek Brüsszel mellet a franciaországi Strasbourgban is van egy épülete, ahol a plenáris üléseket szokták tartani. A strasbourgi Louise Weiss épületnek metafizikai üzenete van. Lenyűgöző, körkörös építmény, amelynek a legfelső szintjei hiányosnak tűnnek, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a nyugati művészetben Bábel tornyát szokás ábrázolni…
A kísértés mindig ugyanaz. És az eredmény is.
Krúdy Tamás
Fotó: enjoystrasbourg.com
