Az Oscar-díjra jelölt rendező, Uberto Pasolini (Alul semmi – a legjobb film-jelölés, 1998) legújabb filmjének története egy agyontetovált, harmincas évei közepén járó ír férfi hétköznapjainak bemutatásával indul. A marcona kinézetű John (James Norton) ipari alpinistaként tisztítja az ablakokat a fővárosban, és munka után siet haza hároméves kisfiához, Michaelhez (Daniel Lamont), akire ezalatt a gyermekvédelemtől kirendelt szociális munkások vigyáznak, s aki az ablakra tapadva várja haza édesapját minden nap a munkájából. Az apa megeteti a kisfiát, kifésüli hajából a tetveket, esti mesét olvas neki, majd a közös ima után lefekteti, s ez a későbbiekben többször ismétlődik – kiegészülve rengeteg délutáni vagy hétvégi apa-fiú kalanddal: nagy sétákkal, közös fagyizásokkal, focimeccsek és autószerelő műhelyek közös bámulásával. Valamint hétköznap reggelente óvodába járással, ahol a kisfiú nem először megkérdezi az apját: hol az ő édesanyja, mire jön a – bizonyára nem először elhangzó válasz: „Tudod, már sokszor megbeszéltük, el kellett mennie, messzire.” Jó ideig nem derül ki, hogy kiről és miről van szó, ahogy azt sem értjük, hogy az óvoda után miért látogatnak meg először egy tehetős, gyermektelen vidéki házaspárt, majd egy másik, egygyermekes munkáscsaládot, melynél miközben Michael felfedezi magának a házhoz tartozó óriási kertet, illetve játszik a házban élő kislánnyal, a férfi és a nő igyekeznek meggyőzni Johnt arról, hogy tökéletes szülei lennének a kisfiúnak.
Aki úgy ül be a filmre, mint mi – azaz a címén kívül mást nem tud róla –, azt is gondolhatja, hogy az apa rossz anyagi helyzete miatt akar lemondani a gyerekéről, és várja, kinek adja oda. Idővel persze kiderül, nem erről van szó: John nem akarja elhagyni a kisfiát, de nincs más választása, hiszen halálos betegsége (valószínűleg rákos) miatt csak hónapjai vannak hátra. Dolgozik, amíg fizikailag képes rá, és közben a gyámügyi hivatal két nagyon megértő és segítőkész alkalmazottjának segítségével próbálja megtalálni az ideális nevelő- vagy örökbefogadó szülőket, hogy az anyja által féléves korában elhagyott, és immár apja által is elhagyni kényszerült Michael szerető szülők és jó körülmények között nőhessen fel. Az idő sürget, a gyámügyisek – bár még az előírások áthágására is képesek a férfi különleges helyzetére tekintettel – választ várnak a férfitól, aki azonban egyre bizonytalanabb, újabb és újabb családokat szeretne még meglátogatni. Ekkorra már nézőként is teljesen átláthatjuk, átérezhetjük az ő helyzetét, és nem tudjuk nem beleképzelni magunkat: vele együtt elkezdünk mérlegelni, a gyámügyissel együtt meglátogatott családokat egymással összehasonlítani a kisfiú boldogabb jövője szempontjából. Ezek során megismerhetjük az északír társadalom számos rétegét a felső-középosztálybeli vállalkozóktól a klasszikus prolikig, a sokgyermekes nevelőszülőktől az egyedülálló anyáig, majd elkezdünk szurkolni, hogy John azt válassza fiának, akit mi a legmegfelelőbbnek gondolunk – ami azért sem könnyű, mert egyik család sem „tökéletes”, ahogy az örökbefogadó családok a valóságban sem azok.
Mindemellett az apának arról is döntenie kell, hogy akarja-e, és ha igen, mikor és hogyan megértetni kisfiával a látogatások okát: egyrészt az örökbeadást magát, másrészt a halálos betegség és a halál fogalmát. Ezeket a dilemmákat a zárkózott, kevés beszédű, egyszerű, de nagyon tiszta gondolkodású férfi elsősorban magában emésztgeti, illetve egy férjét elvesztő, egyedül élő idős hölgyet (aki bizonyára egyik munkaadója) hallgatja meg időnként, valamint megvitatja a gyámügyisekkel (velük kivételesen nem mindig türelmes), akiknek – ahogy a nézőknek is – sokszor nem a szavaiból, hanem a tekintetéből kell kiolvasniuk a válaszait.
Nézőként már a legelső családlátogatáskor határozottan érezzük azt is, milyen jó, hogy egy olasz származású, de évek óta Angliában élő, és nem egy hollywoodi producer-rendező kezébe került ez a több szempontból is kényes téma. Ugyanis Pasolini szerencsére az álomgyár ismert előírásai helyett a brit realista filmhagyományokat követi, különben bizonyára nem úsztuk volna meg a legalább egy tökéletes családot, a szokásos közhelyeket, a túldramatizált, olcsó szentimentalizmust, a csepegős érzelgősséget. Bár a film tele van teljesen hétköznapi helyzetekkel – közös reggelik és vacsorák, óvodába járás, séták, közös mesenézések és beváráslások, vita az étellel való játékon vagy az új pizsama felvételén –, de valahogy egyik sem válik sem túldramatizálttá, sem közhelyessé, hanem csak egyszerűen, hihetően valóságosak; és egyben szívszorongatóak, mert a főszereplővel, valamint később a kisfiával együtt nézőként is tudjuk: nem tartanak sokáig.
A filmben van néhány, a valóságosnál tökéletesebbnek tűnő figura, jellemvonás: a főszereplő szinte végtelen türelme a kisfia iránt, az emberek iránti szinte végtelen jóindulata, a gyámügyisek szinte végtelen türelme, megértése és kedvessége – nyilván mindannyian szeretnénk ennyire lelassultak, jók, türelmesek és kedvesek lenni, de a mai élet azért mást is kihoz belőlünk, amit a filmben nem igazán tapasztalhatunk meg. Mindezek ellenére minden szereplő és minden helyzet hiteles, meggyőző, elsősorban az erős északír akcentussal és leginkább arcával, gesztusaival kommunikáló apa, de a hároméves, hihetetlenül édesen, természetesen viselkedő kisfiú is, aki bizonyára filmbéli apjának köszönhetően tudott ennyire jól játszani.
De hogy ne csak a pozitívumokat említsem, és ne csak szuperlatívuszokban beszéljek a filmről, megemlítem néhány hiányosságát is, ami egyébként nem vett el az értékéből, de azért elgondolkodtatott. Az egyik maga az örökbeadási folyamat. Mivel a film való történetet dolgoz fel, el kell fogadnunk, hogy így működik az ír örökbefogadási rendszer, mégis döbbenetes volt látni, miközben az apa nagyon tart attól, hogy a gyerekkel a halálról beszéljen, minden egyes családhoz magával viszik, és a feje fölött beszélget az örökbeadásáról (a gyámügyessel együtt, aki néha ugyan elviszi a kisfiút, de többnyire mindketten részesei ezeknek a beszélgetéseknek). A magyar örökbefogadási rendszer egészen másképp működik – például az örökbefogadó szülők azok, akik meglátogatják az öröbeadható kisgyermeket az ő saját környezetében, és nem fordítva. A gyerek az elején nem is tudja, miért jöttek. Szép lassan barátkoznak vele, egyre több időt töltenek együtt, stb. Bár a magyar rendszernek is megvannak a saját hibái, sokkal gyermekközpontúbbnak és ezért humánusabbnak tűnik, mint az ír, legalábbis ebből a szempontból. (Mint említettem, a gyámügyisek előtt le a kalappal, szinte irigylésre méltóan emberiek, szakmailag felkészültek, megértők és türelmesek.)
A másik, amit férjemmel együtt mindketten hiányoltunk: a hit kérdése. Az első jelenetsorban az apa este együtt imádkozik a fiával (pontosabban ő mondja az imát, a gyermek csak hallgatja), amin meglepődtünk nagyon kellemesen. Bár többször van rá egyértelmű utalás, hogy az apa hívő, viszont egyszer sem beszél a gyermekének hitéről, Istenről vagy a mennyországról – pedig a halál témája okán igazán adná magát a lehetőség –, és egyszer sem mennek templomba. Az egyetlen másik helyzet, ami a hitére utal az az, amikor a döntése megszületésekor elautózik egy temető és egy kápolna mellett, majd egy pillanatra megáll és elmosolyodik. Én akkor azt reméltem, hogy leparkol és bemegy, de ez sem történik meg. Ha nem lett volna az az első ima, nem lett volna később hiányérzetem sem, de így volt. Mintha a forgatókönyvíró nem mert volna a témába beleállni, épp csak annyira említette meg, hogy a nem hívőknek is szimpatikus legyen.
A harmadik fenntartásunk – ami inkább a férjemé, mint az enyém, ezen majdnem vitatkoztunk is, de végül mindketten el tudtuk fogadni a másik érveit – az az, hogy miért is az lesz a kiválasztott, aki. Erről most nehéz úgy írni, hogy ne lőjem le a poént, úgyhogy inkább nem fejtem ki, de miközben a forgatókönyv szerint valóban ő volt a legszimpatikusabb és a gyermeknek a legmegfelelőbb, valóban elgondolkodtató, miért döntött így a dramaturg, miért nem egy másik család lett szimpatikusabbra „megírva”. Férjem szerint ez akár ideológiai üzenet is lehet, én remélem, nem az.
És végül két apróság: szerintünk nem 16 karikás a film, hanem 14, de akár 12 is lehetne – nem kellene ennyire félteni a fiatalokat ezektől a nehéz témától, hiszen jóval hamarabb találkoznak velük. Ahogy a filmbeli kisfiú is, a mi gyermekeink is három-négy éves korukban kérdezgettek először a halálról; az örökbefogadásról később, de azt is jóval 12 éves koruk előtt. A másik: a kísérőfilmet egy vizuálisan nagyon kellemetlen élményként éltük meg, és mivel nem tudtunk róla, először azt hittük, hogy egy végtelen hosszú reklám, majd pedig azt, hogy rossz filmre ültünk be, majdnem kimentünk a teremből reklamálni.
De mindezek a hiányosságok nem igazán vesznek el a film értékéből, amely szívbemarkoló igaz meséje a családi összetartozásnak, az önzetlen szülői és emberi szeretetnek, a felelősségtudatnak és az elfogadásnak.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
Fotók: sentieriselvaggi.it
