Fedőszervezetek
Természetesen azt az amerikaiak sem gondolták, hogy gazdasági érdekeik képviselete nem ütközik majd ellenállásba, az NSSM 200 több helyen is figyelmeztet a harmadik világbeli országok vezetőinek gyanakvására az USA indítékait illetően és stratégiát is javasol ezek leküzdésére. „Alapvető fontosságú, hogy mindaz az erőfeszítés, ami annak érdekében történik, hogy a kevésbé fejlett országok vezetőinek elköteleződése a népességszabályozás ügye mellett megerősödjön, semmiképpen se tűnjön fel úgy a szemükben, mintha egy iparosodott ország tudatosan próbálná meg visszafogni a fejlődésüket, hogy nyersanyagforrásaikat a »gazdag« nemzetek számára aknázhassák ki”, írja a tanulmány. „Az Egyesült Államok pedig azokat a vádakat, hogy a népességszabályozáshoz adott támogatása mögött imperialista célok húzódnak meg azzal tudja a legjobban visszaszorítani, hogy ismételten hangsúlyozza, ezzel a támogatással két fő célja van: a) az egyén azon jogának a megerősítése, hogy szabadon és felelősséggel dönthessen gyermekei számáról és elhelyezéséről, illetve b) küzdelem a szegénység ellen, az elmaradott országok gazdasági és társadalmi felemelése.”
A cikksorozat előző része: Egy terv, ami nincs és mégis van. A túlnépesedés mítosza – 3. rész
A memorandum szerint folyamatosan hangsúlyozni szükséges, hogy a szegénység elleni küzdelem és a társadalom fejlődésének a legfontosabb eszköze a népességszabályozás. És hogy az USA valódi érdekei minél inkább homályban maradjanak, a dokumentum szerzői azt tanácsolják, hogy az ENSZ illetve más nemzetközi szervezetek megfelelő tagozatait tolják előtérbe. A harmadik világ országainak kétkedő vezetőit és politikusait rá kell venni arra, hogy saját népük gyarapodása ellen forduljanak, ezért az ENSZ égisze alatt a New York-i központban rendszeres népesedési képzéseket kell részükre tartani. A Világbankot is be kell vonni a területre, és a fejlődő országoknak juttatandó élelmiszer és más segélyek kérdését össze kell kapcsolni a termékenység visszafogására tett erőfeszítések meglétével vagy hiányával. „Vannak már e téren szerzett pozitív tapasztalatok, fogalmaz a memorandum, majd kicsivel később így folytatja: „Termékenységcsökkentési kényszerprogramok bevezetésére is sor kerülhet, de figyelembe véve a rendkívül kényes viszonyokat, ezeknek az intézkedéseknek sem stílusukban sem tartalmukban nem szabad a kényszerítésnek még a legkisebb érzetét sem kelteni.”
A dokumentum felhívja a figyelmet arra, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak fokozottan ki kell vennie a részét az ENSZ Népesedési Alapjának (UNFPA) felállításából és befolyásának megerősítéséből, valamint a népességszabályozást támogató nemzetközi civil nyomásgyakorló szervezetek támogatásából. És akkor megint elérkeztünk ahhoz a szervezethez, amelyikbe mindenhol belebotlunk, a radikális feminista Margaret Sanger által alapított Planned Parenthood Federation nemzetközi „leányvállalatához”, az IPPF-hez. Ma az IPPF, ez az egész világot behálózó nem kormányzati szervezet az egyik legnagyobb szószólója annak, hogy egyedül az egyén szabhassa meg, hány gyereket szeretne. Családtervezésen azonban nem csak a különböző fogamzásgátlók használatát értik, hanem a „biztonságos abortuszhoz” való jogot is, amit megkötöttségek nélkül elérhetővé akarnak tenni az egész világon.
Megoldás a túlnépesedésre
Térjünk most vissza egy mondat erejéig 1974-be, az NSSM 200 dokumentumhoz, ez a mondat pedig a következő: „Egyetlen ország sem volt képes visszafogni a népességnövekedését anélkül, hogy az abortusz eszközét ne alkalmazta volna.” Kísértetiesen hasonlít ehhez Malcolm Potts, az IPPF egykori Egészségügyi Titkárának gondolata, aki szerint „Egyetlen fejlett ország sem tudta visszafogni a népességnövekedését anélkül, hogy komoly teret engedtek volna az abortusznak, és nagyon valószínűtlen, hogy bármelyik fejlődő ország is remélhetné termékenységi rátájának csökkenését anélkül, hogy tömegesen nem hajtanának végre abortuszt akár legálisan, akár illegálisan.”
Az IPPF ugyan NGO, azaz nem kormányzati szervezet, a pénzének java részét mégis kormányoktól kapja, mint az Egyesült Államok kormánya, amelyik – a cikknek ebben a szakaszában talán már nem meglepő módon – az 1970-es évek közepétől kezdve biztosít számára támogatást.
Az egész ügy azonban mégsem teljesen fekete és fehér. Noha elméletileg mind a mai napig az NSSM 200 a hivatalos amerikai külpolitikai irányelv, hiszen 1975-ös elfogadása óta nem váltotta fel újabb, a különböző amerikai kormányok azonban eltérő módon viszonyultak hozzá. 1984-ben Ronald Reagan amerikai elnök, a Vatikánnal történt megállapodást követően, a „Mexico City Policy” nevű irányelv alapján megvonta az állami szubvenciót minden művi vetélést támogató szervezettől, így az IPPF-től is. Clinton elnök visszavonta az irányelv érvényességét, hogy ifjabb George Bush aztán újra bevezesse. Obama elnök, ahogy ezt a kedves olvasó valószínűleg már magától is kitalálta, pedig újra hatályon kívül helyezte a Mexico City Policy-t, így az az abortuszpártoló IPPF újra súlyos állami dollármilliókhoz jutott. (Obama elnök tudományos főtancsadója egyébként az a John Holdren, aki a ’70-es években még a Népességbomba című könyv szerzőjével, Paul Ehrlich-hel – akiről egy másik cikkben írtunk – még együtt kesergett a világ elkerülhetetlen túlnépesedése felett, és azt tanácsolta, hogy a kisebbségekhez tartozó nőket kényszersterilizálásnak kell alávetni.) Obamát követően Donald Trump elnök újfent megvonta az IPPF és minden más abortusztámogató-szervezet állami támogatását, Trumpot viszont az a demokrata párti Joe Biden követte az elnöki székben, akinek hatalomba lépését követően a legelső intézkedése volt a támogatások visszaállítása.
Európa jövője
„Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak.” A híres idézet állítólag Lord Palmerston egykori brit miniszterelnöktől származik (némileg más formában, de ezzel a jelentéssel). Angliának tehát érdekei vannak, ahogy Franciaországnak, Madagaszkárnak vagy Magyarországnak is. Az Egyesült Államoknak is egyértelmű gazdasági érdekei vannak, amelyeket az NSSM 200 tanúsága szerint például úgy próbálnak meg képviselni, hogy egyes országok vezető rétegét a saját népük ellen fordítják. A dokumentumból indirekt módon egyértelműen kiderül – amit egyébként józan paraszti ésszel pontosan lehet tudni – hogy az annak az országnak van ereje, lendülete és jövője, ahol gyarapszik a népesség.
Közeleg a tél és a jelenlegi energiaválság és a fenyegető élelmiszerhiány közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Európában ma az egyik legnagyobb problémát az országok eladósodottsága jelenti. Az Unió országai átlagosan a hazai éves össztermékük 88,1 százalékával vannak eladósodva, beleértve az olyan országokat is, mint Görögország, ahol ez az arány 193,3%, vagy Észtország, ahol mindössze 18,1% (2021-es adat). Ha nem lesz semmilyen radikális változás, és továbbra is ilyen ütemben öregszenek el az európai társadalmak, ahogyan most, akkor 2050-re a nyugdíj és az egyéb szociális ellátórendszerek akkora terhet fognak jelenteni az államokon, hogy az előbb említett 88%-ról átlagosan 300 százalékra nő a GDP-hez viszonyított eladósodottság, de egyes országokban, mint például Németországban akár 400 százalék is lehet. Hogy ez kinek az érdeke, annak a fejtegetésébe belemenni itt most nincs lehetőség, de hogy nem Európáé, az biztos.
Első rész: Sterilizálni kell minden férfit! A túlnépesedés mítosza – 1. rész
Második rész: Háború a szegények ellen. A túlnépesedés mítosza – 2. rész
Harmadik rész: Egy terv, ami nincs és mégis van. A túlnépesedés mítosza – 3. rész
Krúdy Tamás
Fotó: Mohamed Hassan képe a Pixabay -en.
