„Május 24-én egy fegyveres megölt 19 gyereket és két tanárt kedden a texasi Uvalde városában, a Robb Általános Iskolában. Ez volt a legsúlyosabb iskolai mészárlás a Connecticut állambeli Sandy Hook Általános Iskolában 2012-ben elkövetett gyilkosságok óta.” Eddig a hír, lehet, még emlékeznek az olvasók erre a szörnyűségre. Mélyen megdöbbentett és elszomorított, mint mindig, amikor a médiában egy újabb iskolai lövöldözésről olvasok az Amerikai Egyesült Államokból. Valami nagyon nincs ott rendben. A hír hallatára egyből felzendült a két ismert kórus: a demokraták azonnal a fegyverviselés korlátozását kezdték követelni, mint ilyenkor mindig, a republikánusok pedig még nagyobb biztonságot, ami praktikusan megerősített fegyveres jelenlétet jelent a köztereken, így például az iskolákban is.
Tény, ha nem lenne az emberek tulajdonában fegyver, akkor nem is tudnának vele tömeggyilkosságot elkövetni. Bárhonnan is nézzük, egy lőfegyver nem egy semleges eszköz. Természetesen lehet egy puskát babkarónak is használni, a töltényhüvelyekbe pedig lehet nefelejcseket ültetni, de ez mitsem változtat azon a tényen, hogy ezeket az eszközöket a célból hozták létre, hogy sebesülést vagy halált okozzanak élőlényeknek. Tehát nem igaz az, hogy egy dolog önmagában nem jó vagy rossz, hanem minden attól függ, hogy mire használják. Hogy egy dolog mi célból született, az döntően meghatározza, mire fogják használni. Szóval, ha szinte korlátozások nélkül bárki hozzájuthat tűzfegyverekhez, akkor valóban nincs mit csodálkozni azon, hogy a legrosszabb célból is használni fogják. Ugyanakkor, ahogy amivel a fegyverpárti oldal szokott érvelni, ha most betiltanák a fegyverviselést az egyesült államokban (ami már csak azért is aggályos, mert az alkotmányba bebetonozott alapjognak számít az USA-ban), akkor kik lennének azok, akik eleget tennének a törvénynek? Természetesen a törvénytisztelő állampolgárok, akik így védtelenül maradnának a bűnözőkkel szemben, akik biztos, hogy nem szolgáltatnák be a fegyvereiket. Ezért nem a fegyverviselést kell betiltani, hanem minden iskolába jól képzett fegyveres őröket kellene állítani, ami biztosan visszarettentené az iskolai lövöldözőket, ők ugyanis semmitől nem félnek jobban, mint a sikertelenségtől és a megszégyenüléstől. Ennek az érvelésnek is biztosan van igazságtartalma, mert szinte minden iskolai lövöldöző valami soha be nem gyógyult, vélt vagy valós sérelmet tért vissza megbosszulni a régi iskolájába. Ez a kérdés is, hogy miért kerül sor ennyi iskolai lövöldözésre, és mit lehetne tenni ellene, annyi minden más kérdéshez hasonlóan tökéletesen átpolitizált az egyesült államokban, pártállástól függően vallják ezt vagy azt a véleményt az emberek.
Ami viszont sokkal ritkábban jelenik meg a mainstream médiában, az egy olyan tényező, illetve magyarázat, ami pedig szinte minden iskolai mészárlást elkövető fiatalembernél egyöntetűen fellehető. Ezek a gyerekeket gyilkoló gyerekek – hiszen többségében maguk is azok, akár jogi akár mentális értelemben – szinte mind csonka családban nőttek fel, melyben az egészséges férfiminta vagy elveszett egy válás során, vagy soha nem is volt jelen. Vegyük például a május 24-ei Uvalde-i mészárlás elkövetőjét. A 18 éves Salvador Ramos az anyai nagyszüleivel élt együtt, nem messze a Robb Általános Iskolától. Az édesanyja, aki a szomszédok szerint „nehéz időszakon ment keresztül” nem lakott velük, a város egy másik részében él, de kapcsolatban volt a fiával. Az édesapja viszont soha nem volt jelen Salvador életében. A mészárlás után a helyszínre érkező újságírók megpróbálták feltérképezni Salvador személyiségét. Ebből egy szégyenlős fiatalember képe rajzolódik ki, akinek nincsenek barátai és nagy nehézségei vannak emberi kapcsolatok létesítésében.
„Az erőszak és a csonka családok közötti kapcsolatra vonatkozó társadalomtudományi bizonyítékok nem is lehetnének világosabbak” – írja ebben a cikkében W. Bradford Wilcox szociológia professzor, aki maga is apahiányos, csonka családban nőtt fel. „Saját kutatásaim alapján állíthatom, hogy az egyedülálló anyák által felnevelt fiúk majdnem kétszer nagyobb valószínűséggel lesznek bűnözővé, mint azok a fiúk, akik jó kapcsolatot ápolnak az apjukkal.” Wilcox nézeteit támasztja alá Robert Sampson, a Harvard egyetem szociológusa is, aki a következőket írja ezzel kapcsolatban: „A családszerkezet az egyik legközvetlenebb, ha nem egyenesen a legközvetlenebb előrejelzője az egyesült államok városaiban megtapasztalható erőszak szintjének.” De ugyanezt a véleményt visszhangozzák Michael Gottfredson és Travis Hirschi kriminológusok is, akik azt írják, hogy „az olyan demográfiai mérőszámok, mint az elvált népesség százalékos aránya, a nők által vezetett háztartások százalékos aránya és a közösségben szociális kapcsolódás nélkül élő egyének százalékos aránya a bűnözési ráta legdirektebb előrejelzői közé tartoznak.”
„Természetesen a legtöbb fiú, aki az apja nélkül nő fel, normális lesz”, írja már idézett cikkében Wilcox. „Megkapják a szükséges figyelmet egy lelkiismeretes középiskolai futballedzőtől, fejlődnek egy odaadó nagyapa éber tekintete alatt, vagy gazdagodnak egy erős egyedülálló anya következetes fegyelmezésétől. Ám minden évben túl sok apátlan fiú esik áldozatul bűnöző bandáknak, iskolai zaklatóknak, vagy egy fájdalmas válás érzelmi következményeinek – és végül valódi kárt tesznek magukban vagy közösségük tagjaiban. Tehát, ha egy társadalom komolyan gondolja, hogy véget vet az iskolai lövöldözések borzalmának, akkor komolyan kell vennie a családok megerősítését is, amely az első védelmi vonalat jelenti, mert megakadályozza, hogy fiaink a harag, a kilátástalanság vagy a nihilizmus lefelé tartó spiráljába kerüljenek.”
Krúdy Tamás
Fotó: ALLISON DINNER/AFP VIA GETTY people.com
Family handouts/Reuters cbc.ca
