A rendíthetetlennek hitt kapcsolat hűtlenség nélkül is szétrugdalható. Nem csak egy szerető dobhat pusztító „atombombát” a kapcsolatra. Az egyoldalú, folytonos elvárások is számos kapcsolatot nyírnak ki, megölik a spontaneitást, az őszinte, ösztönös mozdulatokat egymás felé, csak kritizálnak, felrónak, és meg akarnak változtatni. A fejekben megszületnek a „neked ilyennek, vagy olyannak kellene lenni” kezdetű elvárt érzések, és kimondott vagy kimondatlan gondolatok, először csak apró szurka-piszkát döfködünk a másik ember szívébe, és próbáljuk elütni humorral. Aztán már a hétköznapok is így telnek, nincs megnyugvás, nem gyönyörködünk egymás tökéletlenségében, és nem szeretjük a másikat csak úgy, önmagáért. Nem tudjuk, nem tanuljuk meg, mi az a feltétel nélküliség.
Sokan utólag csodálkozással vegyes döbbenettel szembesülnek a kapcsolatba be nem fektetett energia végzetes következményeivel. Egyszer csak azt tapasztaljuk, hogy egymás mellett már nem fejlődünk, csak gyűjtögetjük, csipegetjük a jó dolgok odavetett, hézagos szeretetmorzsáit, ez reményt ad, ebből lehet táplálkozni egy ideig. De nem vesszük észre, hogy már nem a szövetségünk teljessége a legfontosabb, nem a kapcsolatunk virágoztatása áll az első helyen, minden más fontosabb, csak a maradékot adjuk egymásnak: a maradék figyelmet, maradék egymásra fordított időt, maradék szeretetet, maradék energiát, akkor, amikor mindenki másnak már osztogattunk. Nincs értelme semmilyen együttlétnek, ha közben nem tudunk lelassulni. Harcolunk a határidőkkel, hajtjuk a pénzt, pörgetjük a közösségi oldalak hírfolyamát, mert minden percben, mindenhol, egyszerre szeretnénk jelen lenni. Közben pedig mindenről lemaradunk. A nagy rohanásban ugyanis éppen a legfontosabbat felejtjük el: szeretetkapcsolatainkat ápolni. Adjuk magunkból egymásnak a legjobbat, és ne a maradékot, amikor mindenki másnak már osztogattunk.
A szeretet feltétel nélküli, ezért az állandó érzelmi jelenlétet, figyelmet sem kötjük feltételekhez, mert ha ő fontos, ha számít, akkor ez nem teher, hanem boldogság. Legalábbis kezdetben. Mert a szeretetnek valóban nincs feltétele, de a kapcsolatokban igenis vannak reális és ideális elvárások. Egy szeretetkapcsolat feltétele, hogy mindkét fél önként, önzetlenül „lepakolja” a másik ember elé azokat a kölcsönös vállalásokat, ami nélkül egyetlen emberi kapcsolat sem lehet működőképes: tisztelet, őszinteség, gondoskodás, lojalitás, együttérzés, figyelem, a szeretet kimutatásának képessége és az érzelmi válaszkészség.
Annyi kompromisszumot kell hoznunk életünk különböző terepein, és annyifelé kell alkalmazkodnunk, hogy otthon már nem akarunk? Kissé mindig változhatunk a kapcsolatunkért anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat. Együtt emelkedünk, fejlődünk, vele úgy vagyok képes elköteleződni, hogy boldogan tudom összeegyeztetni saját magamat, céljaimat és kapcsolatunk működtetését. Ha az ő jólléte, boldogulása érdekében időnként kompromisszumot kötök, ha saját vágyaimat időnként háttérbe szorítom, nem elvesz belőlem, hanem éppen hozzátesz a közös életünkhöz. Minden jól működő szövetségben kellenek azonban elvek, énhatárok, kritériumok, íratlan szabályok. A túlzott szolgálatkészség idővel teljes önfeladáshoz vezet, amelyben egyszer csak eljön az a pont, amikor valakinek a saját áldozatkészsége, önalávetése és a társa, valamint szerettei igényeinek előtérbe helyezése teher lesz, kiüresedik, elfárad, már nem tud miből adni. Ő is vágyja a kiegyenlítődést, a kölcsönösséget. Ha ez nem történik meg, ha továbbra is ő invesztál több érzelmi energiát a kapcsolatba, ha nem kapja meg a válaszkészséget, a törődést, a figyelmet és a megbecsülést, akkor kihasználtnak, zaklatottnak, és boldogtalannak érezheti magát. Sokszor nem is tudja megfogalmazni, pontosan mi okozza a diszkomfortot, ezért igyekszik még többet és többet adni, talán attól jobb lesz a közérzete. Egy énhatárait nem ismerő, nem pontosító, folyton készenlétben álló, saját szempontjait soha ki nem mondó, önfeladó partner idővel már nem vonzó, elveszíti szexepiljét.
Egy igazi kapcsolatban tényleg az lehetek, aki vagyok. Önmagam szeretete és elfogadása miatt tiszteletben tartom, és ismerem a saját lelki működésemet, így a saját határaimat is. Mert nemcsak a társamat, hanem önmagamat is tisztelem és szeretem.
Király Eszter
Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!
Király Eszter író, mentálhigiénés szakember, a Meddig tart a kapcsolatunk? és A kapcsolat, amiért megéri című könyvek szerzője, három gyermek édesanyja. Írásainak, előadásainak témakörei a harmonikus és stabil párkapcsolat, a család, a kiveszőfélben lévő, hagyományos értékek megőrzése. Elhivatott segítője a pároknak, mottója: Két ember egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de hogy visszatalálnak-e egymáshoz, az legtöbbször döntés kérdése.”
További írások – férfiaktól: A férfi útja, Társadalmi témák;
írások a Férfiak Klubja Női Támogatói Köréből: női írások nemcsak nőknek;
interjúk ismert férfiakkal: Körkérdés.
Fotó: Image by cookie_studio on Freepik
