Egyszer egy kislány az anyukájával bement egy játékboltba. Nem szokványos bolt volt ez, hanem olyan, ahol régi, már használt játékokat árultak. Kedvtelve nézegettek, válogattak letűnt korok zenélődobozai, pléhfigurái, ruhácskái, bábujai között, mígnem a kislány egyszer csak lecövekelt. A polc tetején, olyan magasságban, hogy az anyukája sem érhette el, egy babát pillantott meg. A baba üvegszemei rezzenéstelen tekintettel néztek le a kislányra, miközben az egyik kezén az ujjaival, játékbabáktól szokatlan módon, hármat mutatott. Az édesanya hátán egy pillanatra végigfutott a hideg, úgy érezte, valami megmagyarázhatatlan gonoszság árad a babából, de gyorsan elhessegette ezt magától és indult is volna tovább, amikor a kislánya megszólalt.
– Ezt a babát akarom – mutatott fel a polc tetejére. Az anyuka ellenállt, de a kislány addig-addig erősködött, míg végül mégis hazavitték. Az ágya mellett az ablakbeugróban találtak neki helyet, onnan nézett rezzenéstelen tekintettel. Teltek-múltak a napok és az addig jóalvó kislány arról kezdett panaszkodni, hogy rémálmok gyötrik. Édesanyjának egyből eszébe jutott a baba, meg kellene tőle szabadulni, gondolta, de nem tett semmit. A kislány egyre szörnyűbbeket álmodott, mire az édesanyában megérett az elhatározás: másnap, miután mindenki elment otthonról, megszabadul a babától. Következő nap reggel a szokásoknak megfelelő módon ment ébreszteni a gyerekszobába, de a kislány nem volt az ágyában. Kereste égre-földre, végigkutatta az egész házat, de sehol nem találta. Ajtó és ablak mind be volt csukva, a kislánynak mégis nyoma veszett. Kimerülten és kétségbeesve roskadt le a gyerekszobában, amikor a szeme rátévedt az ablakban ülő babára, amelynek az ujjai immár négyet mutattak…
Pszichológiai olvasmányaim alapján mindig azt hittem, azért érdemes a gyerekeknek szóban mesét mondani, mert akkor a fantáziájuk csak addig engedi elképzeltetni velük az eseményeket, amíg azt pszichésen elbírják. A fenti történetet az egyik lányom az osztálytársától hallotta, és azóta nem alszik jól. Azt mondja, a sötétben mindig ott látja az ablakbeugróban a babát, amint négyet mutat. Nyugtatgattam, hogy ez butaság, ő készségesen el is fogadta, és éjszakánkét tovább félt. A kognitív meggyőzés módszere nem nagyon működött. Rájöttem, hogy egy történetet igazán egy másik történettel lehet felülírni. – Édesem – mondtam neki egyik este – mindjárt itt a karácsony, a Kisjézus születésének az ünnepe, hadd meséljek most el egy történetet. Jézus, aki minden szívek ismerője és minden titkok tudója, benézett egy este egy ablakon, és azt látta, van ott egy kislány, aki fél. Körbenézett a szobájában, de ott nem volt semmi ijesztő, és Jézus egyből megértette, hogy a kislány a gonoszságtól fél. És akkor előkapta furkósbotját, felsorakoztatta maga mögé az angyalok seregét, ugyanazokat, akik a karácsonyfa-állításban is segédkeznek majd neki, és szétzúzták a gonoszságot. Jézus saját kezűleg semmisített meg egy babát, amelyik négyet mutatott. Volt, nincs, aludj jól drágám, jó éjszakát.
Nem gondolom, hogy a lányomba az a buta babás történet ültette volna el a gonosz képzetét. Nagyon is intim viszonyban volt már addigra a gonosz valóságával, ahogyan minden ember, kivétel nélkül. A szorongását az okozza, hogy ez a gonosz bármire képes, akár őt is elnyelheti mindörökre. A karácsony éppen annak az ünnepe, hogy a gonosz egyáltalán nem mindenható, nagyon is legyőzhető, mert minden látszat ellenére a világon a végső úr a jóság.
Boldog karácsonyt!
Krúdy Tamás
Fotó: Warner Bros. Pictures, nytimes.com
