Egy korábbi munkahelyemen volt egyszer egy kolléganőm, aki nagyon szerette az angolokat. Annyira szerette őket, hogy legszívesebben angol lett volna. Úgy érezte, és ezt nem is rejtette véka alá, hogy tiszta kiszúrás az élettől, hogy magyarnak született. Nagyon szépen megtanult angolul, eredetiben olvasta Agatha Christie-t, ám a beszédében mindig megmaradt egy kis Hunglish akcentus, bárhogy is próbálkozott megszabadulni tőle. A született angolok azonnal tudták, hogy ő nem az. Hogy ez valójában mennyire zavarta, arra akkor jöttem rá, amikor az anglomániájával kapcsolatban elsütöttem egy lehet, hogy nem túl vicces, viszont egyáltalán nem bántó tréfát. Keserves sírásra fakadt, én meg borzalmasan éreztem magam, viszont megértettem, hogy már többről van szó, mint szimpla anglománia. Sok olyan embert ismerek, akiket egyszerűen lenyűgöz a már említett Agatha Christie, Jane Austen, a Downton Abbey, a Csengetett, Mylord?, az Igazából szerelem vagy éppen a Monty Python Angliája, ami ma már nem létezik, és lehet, hogy sosem létezett, csak az ő fejükben. Ez az egykori kolléganőm azonban még ezeken az anglománokon is messze túltett, mert ő „született” angol akart lenni. Valami olyan könnyed eleganciát, udvarias felsőbbrendűséget látott bele az angolokba, amilyen ő világéletében szeretett volna lenni. Ha van olyan műtét, amivel angollá operálják át, hát biztosan aláveti magát. De ilyen műtét nincs. És milyen szerencse, mert ha jól tudom, mára sikerült megbékélni azzal, hogy magyar.
Közismert fejlődéspszichológiai tény, hogy az embernek négy éves koráig meg kell tanulnia beszélni, mert addig a legfogékonyabb erre. Későbbi életkorban is meg lehet tanulni beszélni, de az már sosem lesz olyan jó. Az ember fejlődésének megvannak a maga szigorúan kötött fázisai. Különböző életkorokban különböző képességek fejlődnek ki – ha van, ami stimulálja őket. Kinyílik egy ajtó, majd becsukódik, és ami a kettő között be tudott jutni, az lesz bent. Ha semmi, akkor semmi. Így van ez tehát a beszéddel is, amihez egy nyelv elsajátításán keresztül jut el az ember. És amilyen nyelvet ekkor elsajátítok, amilyen nyelv az anyanyelvem lesz, az bizony egyszer és mindenkorra meg fogja határozni a személyiségemet, a gondolkodásomat, az identitásomat. Ez a nyelv pedig nem lehet egy akármilyen halandzsanyelv, hanem egy konkrét nyelvnek kell lennie. Kifejezett bűn lenne bármely gyerekkel szemben, ha úgy döntenének a szülei, hogy nem tanítják meg beszélni, mert majd 18 éves korában eldönti, milyen anyanyelvet szeretne. (Ugyanez igaz egyébként a nemi identitásra is. Másfél éves korára nagyjából minden gyereknek kialakult fogalma van arról, hogy ő kisfiú vagy kislány. De a dolgot nem tartják még állandónak, egyáltalán nem szokatlan, hogy a beszélni éppen csak megtanult kisfiúk arról morfondíroznak, milyen anyukák lesznek majd felnőtt korukban, a lányok pedig arról, hogy milyen apukák. Számos kutatás alapján arra lehet következtetni, hogy két és három éves kora között szilárdul meg a gyerek nemi identitása. Hogy ez a folyamat ne sérüljön, abban óriási szerepe van a környezeti megerősítésnek és különösen az apának.)
Szóval, az a hajó, amire felkapaszkodva az egykori kedves kolléganőm angol szeretett volna lenni, nem hogy elment, hanem sosem állt be a kikötőbe. Azzal, hogy az ember nem „akárhova” születik, hanem egy konkrét helyre, egyből egy sor adottság birtokába jut. És amikor ezeknek az adottságoknak a tudatára ébred, akkor egy döntés elé kerül. Dönthet úgy, hogy azon fog keseregni, miért nem született máshova, jobb körülmények közé, más anyanyelvűnek, miért pont azok lettek a szülei akik, és nem mások és így tovább. De dönthet úgy is, hogy mindabban, amit kapott, feladatot lát. Kérdések hosszú sorozatát, amit az élet speciálisan neki tesz fel, hiszen soha senki más nem volt és nem is lesz abban a speciális helyzetben, amelyikben éppen ő van. Az élet kérdéseire pedig adhat jó vagy kevésbé jó válaszokat, de az már csak az övé lesz, kizárólag az övé.
A címben megfogalmazott kérdésre pedig – azaz, hogy angolnak vagy magyarnak jobb lenni, amit ugyebár nem az élet tett fel, hanem én – a válasz az, hogy nincs értelmes válasz, mert már maga a kérdés is értelmetlen.
Krúdy Tamás
Fotók: Serious man photo created by drobotdean – www.freepik.com
English flag photo created by kjpargeter – www.freepik.com
European union photo created by www.slon.pics – www.freepik.com
