„A számológép nyomogatása a szellemi impotencia elleplezésére szolgál.” Egykori kémia tanárunk diktálta le ezt a mondatot, amit jó néhány évvel ezelőtt nekünk, középiskolás diákoknak be kellett vésnünk a kémia füzetünkbe. Akkoriban nem nagyon volt lehetőség semmi mást nyomogatni, számítógépet is csak alig, úgyhogy nyomogattuk a zsebszámológépeket, és azt hiszem, csak nagyon keveseknek jutott eszébe, hogy ez valójában pótcselekvés, még kémia vagy fizika órán is.
A csevegés halála
Ma mindenki bőszen nyomogat. Nem egy embertől hallottam, ha véletlenül otthon felejti a mobilját, akkor úgy érzi magát, mintha meztelen lenne. Ennek az érzésnek már neve is van, természetesen, angol és a no-mobile-phone-phobia szóösszetételből rövidítették nomophobiává. Egy brit felmérés szerint az emberek 80 százaléka érintett valamilyen módon ebben a rossz érzésben. És nem arról van szó, hogy az ember a folyamatos elérhetőségből egyszerre csak „offline” kerül, mert ez a dolog jó oldala. Annak titkon, vagy nem is annyira titkon mindenki örül, ha nem zaklatják mindenféle hülyeségekkel. A dolgok nagy része nélküle is megoldódik, ami meg nem, azzal úgyis megvárják. Szóval a csupaszság érzést nem az elérhetetlenség okozza, hanem hogy mobiltelefon híján az ember az egyik legfontosabb szociális védelmi rendszerétől lesz megfosztva. Két ember találkozik az utcán, üdvözlik egymást, majd előveszik a mobiljukat, és nyomogatni kezdik. Rengeteg olyan csoportot láttam, amelyek valamiért egymás mellé kerültek, valamire vártak, de nem beszélgettek, hanem mindenki a telefonját nyomogatta. Igen, beszélgetni valóban nem egyszerű. A „small talk”, a csevegés igazi művészet, ami a többségnek nem jön magától, találékonyságot, energiabefektetést igényel. Meg kell találni egy olyan közös hangot és témát, ami iránt mindkét fél érdeklődik, és tud is arról beszélni, ez pedig időigényes. Ennél sokkal egyszerűbb benyúlni a zsebbe, elővenni valamit, amit nyomogatni lehet. A modern kori etikett szerint ilyenkor számítani lehet a környezet tapintatára: „nem zavarunk, látjuk, hogy mobilozol”.
Kényszeres tünetek
Az elégedett és boldog ember ott érzi jól magát, ahol van. A mai ember viszont egyre többször van olyan helyzetben, amiben nem szeretne lenni. Például, amikor olyasmit kell képviselnie, amiben valójában nem hisz. Mondjuk egy tárgyaláson. A tárgyaló felek közül senki sem hiszi, amit mond, mégis mondja, de nem érzi jól magát közben, és akkor eljön a megváltó pillanat, amikor előveheti a mobilját, ránézhet a kis képernyőre, amin mint egy ajtón keresztül kiléphet az őt körülvevő kínos valóságból. A túloldalon pedig egy olyan másik világ várja, ahol minden tökéletes, és még a gombok is úgy vannak megtervezve, hogy az embernek nem hogy nyomogatni, de nyalogatni lenne kedve. Vagyis a mobiltelefon-nyomkodás az eszképizmus új formája, amikor az ember menekül a saját valósága elől. Bármilyen helyzetből egy csapásra ki lehet lépni azzal, hogy az ember előveszi a telefonját. Fantasztikus lehetőség arra, hogy ne kelljen szembenéznie a problémákkal, ne kelljen megoldást keresnie, hanem egyszerűen ne vegyen róluk tudomást. Az utóbbi időben egyre többen vannak, akinél ez az okostelefon-függőség, már a kényszeres szakaszba lépett. Az ilyen ember ötpercenként néz rá a készülékre, pedig ilyen sűrűn még a Facebookon sem történik semmi. Ez pedig azt eredményezi, hogy a személyisége megváltozik, a személyes kapcsolatai erodálódnak, kevésbé lesz szüksége más emberekre, mint korábban.
Hamis „flow” élmény
„Nincs olyan igény, amire ne lenne egy mobilapplikáció.” Amikor először hallottam ezt a mondatot, mulatságosnak tartottam, de ma már egyáltalán nem gondolom annak. Nemrég láttam például egy olyan alkalmazást, amivel orosz rulettet lehet játszani. Akinek ez lenne az igénye, de nem tud hozzá megfelelő pisztolyt szerezni, az csak letölti ezt a kis programot, és már tarthatja is a halántékához a telefonját. Ha nyer, jó, ha pedig veszít, akkor sem loccsan szét a feje. Ez pedig tagadhatatlan pozitívum, ha nem tesszük fel azt az alapvető kérdést, hogy miért kell valakinek egyáltalán orosz rulettet játszania. Márpedig én föltettem minden egyes gyerekemnek, de nem kaptam rá megnyugtató választ. Attól félek, hogy a családom minden tagja képes lenne egész nap üveges szemmel bámulni valami képernyőt. Ha nem figyelnénk oda, pillanatok alatt atomjaira hullhatna szét az egész család. Ki-ki belemerülve a saját elkülönülő világába csak nyomogatja a gombokat, és nem beszélget már senkivel. Ilyenkor azt szokták felhozni, hogy az olvasásnál magányosabb időtöltés nincs, ami talán igaz, de olyasmiről még nem hallottam, hogy valaki beteges könyvfüggőségben szenvedett volna. Az olvasásánál az ember a tartalomra „kattan rá”, és nem a médiumra, ellentétben a nyomogatós kütyükkel. Az egész digitális világ annyira csábító, hogy valóban bele lehet feledkezni, és úgy látom, a gyerekek ezzel egymaguk nem képesek megbirkózni. A szülőknek, a felnőtteknek óriási felelősségük van, illetve lenne, hogy ne hagyják magukra a fiatalabbakat. Kutatások bizonyítják, hogy egy képernyővel való interakcióba nagyon rövid idő alatt teljesen képes bevonódni az ember. Ennek az egyik jele az, hogy megjelennek az alfa agyhullámok, amelyek az agy ellazult, relaxált, mindent kritikátlanul befogadó állapotára jellemzőek. Majdnem azt mondhatnánk, ez az annyira vágyott „flow” állapot, ami így is lenne, ha az okostelefon-nyomkodó tényleg csinálna valamit, de valójában nem csinál. Ez az egész csak álcselekvés, imitáció, valódi örömet nem okoz, csak növeli a kielégületlenség-érzést.
„A szabadságom abban áll, hogy szabadon választhatom meg, mitől leszek függő.” Szellemes mondat, de meglehetősen kiábrándult. Azt sugallja, hogy hiába kapálózik az ember, valamitől úgyis függővé lesz, jobban jár hát, ha maga választja meg, mitől. Változik a világ, más és más elvárásoknak kell megfelelnie az egymásra következő generációknak. Lelkesen idézgetik azt a bon mot-t, hogy a mi generációnk még „digitális bevándorló”, míg a gyerekeink már „digitális bennszülöttek” és teljesen fölösleges a saját értékeinket rájuk erőltetnünk, mert ők már mások. De én azt hiszem, hogy a döntéseiben valóban szabad, autonóm embernek a múltban sem volt, és a jövőben sem lesz alternatívája. Minden függőség rossz, mert az megfosztja az embert a szabadságától.
Nemrég leült mellém egy férfi a buszon, aki a mobilján pornót nézett. Nem tudom, mi szüksége lehet rá, hogy a tömegközlekedésen ily módon izgassa magát. Át is fogalmaztam egykori kémia tanárom bölcsességét erre a helyzetre alkalmazva: az okostelefon nyomogatása az impotencia elleplezésére szolgál.
Krúdy Tamás
Fotó: Image by Freepik
