Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?
Nem egy klasszikus csínytevés volt, inkább valami olyasminek a kóros következménye, amit talán ma maximalizmusnak, perfekcionizmusnak hívunk. A kilencedik osztályba történő felvételi vizsgán szerettem volna a jónál is jobbat, tökéleteset alkotni. Egy román költő verse – az életben nem fogom elfelejteni, Eugen Jebeleanu: Lidice – volt a vizsgatétel. Ebből én már kaptam egy tízest órán (Romániában a tízes számít a legjobb jegynek – szerk. megj.) és írtam egy tízes évharmadi dolgozatot, így a felvételi vizsgán már úgy éreztem: én vagyok a császár. Be akartam idézni egy részletet, amiben nem voltam teljesen biztos, ezért kinyitottam a padban a tankönyvet, hogy leellenőrizzem. Vesztemre. A felügyelő tanár észrevette és könyörtelenül kipenderített, a felvételim elesett. Őszi pótfelvételire kényszerültem, és bár nem voltak gondjaim a tanulással, már nem juthattam be abba az osztályba, ahová eredetileg szerettem volna; mondhatni, egészen megváltozott az életem ettől a lépéstől. Ha nem bukom le, valószínűleg valamilyen komoly végzettségem lenne; elképzelhető, hogy jogász lett volna belőlem és nem újságíró. Bár nagyon jól érzem magam a bőrömben, így utólag sem tudom megítélni, jót tett-e velem a sors vagy sem…
Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?
Édesapám nem egy bölcsességeket szóró vagy oktató filozofikus alkat; szív-lélek, hirtelen haragú, ugyanakkor kenyérre kenhető, a családjáért mindent megtevő, egyszerű kétkezi munkásember volt, akinek az életét a sport határozta meg. Közismert futballistaként a város szeme fénye volt. Emlékszem, gyerekként halálra idegesített, hogy a lakásunkból a városközpontba vezető tízperces út legalább negyven percig tartott, mert mindenki megállította egy kis nosztalgiázásra. Bár én akkor is szerettem a sportot, semmiképpen nem akartam az akkor általam sekélyesnek ítélt szinten maradni. Elhatároztam, hogy minden leszek, csak nem olyan, mint az apám. De az sem igaz, hogy nem maradt rám tőle semmi, miközben majdnem mindent elutasítottam abból, amit ő esetleg adni akart nekem. Egy ideje azt veszem észre, hogy egy csomó mindent úgy csinálok, úgy reagálok, ahogy ő… Édesanyám tehetséges, „olvasékony” nő volt, de őt nem taníttatták, akkoriban egy családban többnyire a fiúk élvezték ezt az előnyt, így ő „csak” egy textilgyári technikus lett, viszont a maga helyén nélkülözhetetlen. Én tehát első generációs értelmiségi vagyok, ezért a legfontosabb útravaló, amit apám jó és rossz cselekedeteiből leszűrtem az, hogy a származás vagy egyéb körülményeinkből fakadó esetleges hátrányokat nem kell öröknek tekinteni, nem kell elfogadni, azokat meg lehet és meg kell haladni.
Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a gyerekeinek?
Az előbbivel összefüggésben: majdnem minden elérhető, megvalósítható. Ha eljutottál valaminek a felismeréséhez olyan szintig, hogy hinni tudjál benne, onnantól kezdve csinálni kell, nem szabad feladni a nehézségek, lebeszélések miatt. Ha benned él és tudatosult, akkor csinálni kell.
A három felnőtt gyermekem négyféle, ahogy nálunk mondani szokás. Ugyanolyan elvek mentén neveltük őket, mégis nagyon másképp csapódott le bennük sok minden. Az egyikből nagyon racionális ember lett, a másikból egy lelkileg már-már károsan érzékeny, a harmadik a kettőnek az elegye. A negyedik, most még babakorú gyermekemmel kapcsolatban nincsenek konkrét terveim; miközben meg akarok teremteni neki mindent, amire szüksége van, azt szeretném, hogy olyanná nőjön fel, amilyennek őt a sors szánta. Neki is el fogom mondani, amit helyesnek és helytelennek tartok, de nála már biztosan nem leszek az a következetességre törekvő apa, aki igyekeztem lenni az első három gyermekem életében.
Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?
Szerintem a koedukációra szükség van; a családban is – amelyben az együttélés kezdeti mintáit megtapasztaljuk – együtt nőnek fel a fiúk és a lányok. Érdekes módon, a gyerekeim ehhez a témához is különbözőképpen állnak hozzá, a nemiséghez való viszonyuk is különböző, ha nem is négyféle, de legalább kétféle. A kisebbik nagylányom például kifejezetten megszenvedte a nagylánnyá, majd nővé érés folyamatát. Pedig ebben is egyforma elvek mentén neveltük őket, kivéve talán az otthoni meztelenkedés témáját – nem a teljes meztelenségre gondolok, hanem arra, hogy mennyi ruha legyen rajtunk otthon. Talán a neveltetésemből fakadóan nem voltam híve a meztelenkedésnek, a volt feleségem viszont ezt másképp gondolta; végül néhány próbálkozás után feladtam. Utólag elismerem, nem volt semmiféle káros hatása, tehát valószínűleg én gondoltam rosszul. Ami pedig a koedukált óvodai vagy iskolai oktatást illeti, sem a magam, sem a gyerekeim életében nem láttam ennek semmiféle hátrányát.
El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?
Nem. Ezt teljes hittel és meggyőződéssel állítom, miközben én azért gyerekként kaptam verést apámtól – és láttam őt utána összeomolni. Az újságíró főiskolán Popper Péter volt a pszichológia tanárom, akivel nagyon értékes helyzetgyakorlatokat végeztünk, többek között ezzel kapcsolatban is. Tanításait annyira magamévá tudtam tenni, hogy utána nagyon sok élethelyzetet azokból merítkezve kezeltem, a jelek szerint többnyire jól, mert azt tapasztaltam, hogy egy határozott, de sosem erőszakos fellépés mindig elég volt, hogy elérjem célomat; mindig elég hatásos tudott lenni, pedig nem vagyok egy százkilencven centis, százkilós alkat. Leszámítva azt az egy-két hónapos, sok szempontból nehéz időszakot, amit nem tudtam jól kezelni, és amikor Áron fiamat néhányszor megsapkáztam, soha senkivel szemben nem alkalmaztam erőszakot. Katonaságban is csak összesen vagy kétszer kerültem verekedésbe, miután lebozgoroztak, és azt nem tűrhettem. Családomat, lányaimat sosem érte erőszakos támadás, így azt nem tudom modellezni, hogyan reagálnék olyan helyzetre.
Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?
Igen, nehéz helyzetekben fontos megőrizni a hidegvérünket. Hála Istennek a kudarctűrő képességem jó, a krízishelyzetek kezelésében jó vagyok, nagyon ritkán pánikolok be. Utána persze kijön rajtam is a feszültség, de megtapasztaltam, milyen jó, hogy volt valaki – többnyire én – aki higgadt tudott maradni. Akkor is higgadt maradok, ha közben indulatos leszek, ilyenkor fenyegetővé válik a hangom, a tekintetem, a gesztikulációm; azt üzenve, hogy bármit meg tudnék tenni, hogy az adott helyzetet megoldjam. És ez eddig mindig elég hatásos volt. A sírást ettől függetlenül nem szégyellem és nem tartom vissza, ha sírhatnékom van egy erős filmjelenettől, egy gyermekkel kapcsolatos drámai pillanatban vagy egy közeli személy elvesztésekor.
Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?
Nem tartok ideálisnak – vagy nem ideálisnak – semmiféle leosztást. Azt hiszem, két ember közös életében kiforrja magát az idők során az, hogy ki mit csináljon otthon.
Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?
Bármit elvégzek és szoktam is rendszeresen végezni. Semmilyen házimunkától nem riadok vissza, beleértve a kerti munkát is; egyetlen dolgot viszont nem tudok: főzni. Édesanyám mindig kizavarta a férfiakat a konyhából, és én azóta sem mentem vissza, leszámítva néhány egyszerű étel elkészítését. Ezt sajnálom, hiányosságomnak érzem, de már elfogadtam, és a volt feleségem is beletörődött, hogy ez már így maradt. Számomra kezelhetetlen, egyenesen stresszfaktor például az az utasítás, hogy: sózz, borsozz ízlés szerint. Kinek az ízlése szerint?!… Nem vagyok egy barkácsolós típus sem, de ha sikerül, nagyon boldoggá tesz. A csapszerelés sem a szenvedélyem, de ha kell, nekifogok és megcsinálom. Azt szoktam mondani: vezércikket bárki tud írni, de megszerelni egy csapot… na, az az igazi tudás. Ha nem sikerül, mert kétbalkezes vagyok, vagy nincs megfelelő szerszámom, akkor persze ideges leszek, de olyankor hívok egy szerelőt, vagy tovább megyek, és addig próbálkozom, amíg sikerül.
Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?
Én szerencsés vagyok: abból élek, amit szeretek csinálni. Mindig is újságíró akartam lenni, és ebben sikeres lettem, egzisztenciálisan is. A túl sok munkát ilyen körülmények között nem érzi az ember. A család néha jelezte, hogy hiányol, viszont ha egy adott helyzetben egy gyermekkel kellett foglalkoznom, és közben le kellett adnom egy anyagot is, az esetek túlnyomó többségében volt bennem annyi energia, hogy mindkettőt meg tudjam csinálni. Ha pedig úgy ítéltem meg, hogy a gyermek vagy a család a prioritás, akkor gond nélkül kértem egy kis halasztást, sőt, ezt időközben rutinná is fejlesztettem, de olyan sosem fordult elő, hogy a feladatomat ne végeztem volna el. Persze erről a gyerekeim tudnának többet mesélni. Egészségileg se éreztem soha korlátját a munkamennyiségnek.
Ön szerint mi a házasság értelme, célja?
A házasság intézményét nagyon fontosnak tartom. Két ember együttélésének fontos intézményes, de nem formális kerete; a keresztény hagyományokban gyökerező intézményes keret, amelyben – ha jól csinálod –, higgadt, nyugodt, békés, kiszámítható keretek között tudod felnevelni a gyerekeidet. Én is ebben a családmintában nőttem fel, ezért érzem kudarcnak, hogy harminc év házasság után elváltunk. Nem estünk egymás torkának, egyszerűen elfáradt a kapcsolatunk. A döntésig a szeretetlenség vitt, amelyben éltem, megfojtott, ezt már nem akartam. Most újra szeretetben élek.
Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?
Hát, valószínűleg nem néznék bele a Lidicébe… Viszont, ahogy már mondtam, több kanyar után, de eljutottam ahhoz a szakmához, amelyet mindig is szerettem volna, és meg is tudtam élni belőle. Abból a szempontból is szerencsésnek tartom magam, hogy van három felnőtt, saját útját járó gyermekem, és bár elváltam, most újra szeretetben élek, és van egy tüneményes Annácskám, akit, remélem, legalább húszéves koráig tudok segíteni. Mindig vannak apróságok, azonnali döntések, amelyeket talán lehetett volna másképp csinálni, de azt a bizonyos puskázást leszámítva nagyon nagy hibákat nem követtem el.
Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?
Van, de nem a klasszikus értelemben vett hősökre; talán nem is a hős a megfelelő kifejezés azokra, akikre én gondolok. Olyan emberekre van szükség, akik a jelenlegi élet és világ kihívásainak eleget tudnak tenni. Nem izzadságszagúan, nem bukdácsolva, hanem a normalitás állapotát fenntartva. Szerintem annál motiválóbb, inspirálóbb mintát nem tud valaki szolgáltatni, minthogy normális emberként, normális viszonyulással tudja élni az életét. Megcsinálni, elvégezni, betölteni és ezzel elégedett, boldog lenni. Az is nagyon fontos, hogy az ilyen ember minél közelebb legyen hozzám, mert annál jobban tud hatni rám. A távoli hősök, minták kevésbé tudják befolyásolni az embert.
Ajánló: „Az én élő memóriám az 1880-es évekig nyúlik vissza” – interjú Jankovics Marcellel
Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?
Nincsenek hiányérzeteim. Többé-kevésbé teljesült mindaz, amit magamnak megálmodtam. Sőt, azok a kanyarok során, amiket említettem – az iskolai évek utáni évtized során minden voltam, csak akasztott ember nem – annyi tapasztalattal gazdagodtam, aminek akkor és ott különösebb célját nem éreztem, de később, újságíróként nagyon értékeltem, hiszen hihetetlen forrásanyagot jelentett. A kommunikációt lehet tanulni papírról meg tankönyvekből is, de nem elég, tapasztalat is kell hozzá. A nyolcvanas években az árubeszerzői-üzletkötői munkám során bejártam az egész országot, és mindenkivel szót kellett értenem az alkoholtól és vegyszertől félhülye rakodómunkástól a gyárigazgatóig. Hihetetlen iskola volt, aminek elmondhatatlan, máshol meg nem tanulható hasznát vettem a későbbiekben, például a nehezen megnyíló emberekkel, az úgynevezett léleknyitogató beszélgetések során.
Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?
Sok olyan nevet mondhatnék, akik a magyarországi olvasók számára talán nem jelentenének semmit, rám viszont nagy hatást tettek. Ha a közismertebbek közül kellene választanom, akkor szívesen részt vennék még sok Popper Péter előadáson, szívesen beszélgetnék még a néhai Kányádi Sándorral és a fiatalabb Szilágyi Istvánnal. Ezek mind megadattak, de nagyon szívesen folytatnám. De szívesen találkoznék Puskás Öcsivel is. Ő is olyan kornak volt az emblematikus lenyomata, amiből rengeteget tudnánk tanulni. Vagy Dávid Gyulával. Azt mondják, aki ’56 előtt kommunista volt, az naiv; aki utána, az gazember. Én ezzel többé-kevésbé egyetértek, ugyanakkor van egy csomó ember, aki a világháború utáni világméretű káoszban a maga teljes hitelességével tudta képviselni azt a fényes szeleknek nevezett ideológiai biztatást, hogy van jövő. Ők az elmúlt hetven év történéseit segíthetnének érthetőbbé tenni a számunkra a maguk bölcsességével és purgatóriumi tapasztalatával.
Ajánljuk a Körkérdés rovatunkat. Nézd meg, kikkel készítettünk interjút! Olvasd el, és ha tetszett, kérjük, oszd meg másokkal is!
Mit jelent önnek az, hogy „szent”?
Ritkán használom a szót, mert nem szeretem elkoptatni. A jelentőségét, a rangját érzékelem, vallom, hiszem. De úgy, ahogy a hősökről sem szívesen beszélek a szó klasszikus értelmében, úgy a szentekről sem. Nehéz ma bárkinek vagy bárminek szentnek lenni; olyan mértékben átalakult világban élünk, hogy erre esélye sincs senkinek vagy semminek, vagy csak nagyon kivételes esetben. Böjte Csaba tevékenysége előtt például le a kalappal – de nem vagyok benne biztos, hogy szentnek kellene őt neveznünk. Ahogy a különböző pápák szentsége is megkérdőjelezhető a számomra. Azt vallom, az egyetlen reális célkitűzésünk az lehet, hogy minél kevesebb rossz kompromisszumot kössünk az életben. A szent besorolás már elérhetetlen, megközelíthetetlen.
Ugyanígy, ha valamire azt mondjuk: szent ügy, azzal profanizáljuk és relativizáljuk. Vannak katartikus fontosságú, közösség-nemzet-emberiség szempontjából kiemelkedő ügyek, hosszú távon is meghatározók. De nem feltétlenül szent ügyek, hiszen anno szent ügynek tartották a keresztes háborúkat is, vagy a hugenották üldözését… Jelentős, fontos, meghatározó – szerintem ezek a fogalmak épp eléggé tudnak dimenzionálni egy-egy kiemelkedő ügyet.
NÉVJEGY
- Sepsiszentgyörgyön született 1960. augusztus 21-én.
- Tanulmányok: Bálint György Újságíró Iskola.
- Könyvek: Erdély újranemesítői I-II; A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve; Plakátballada; Úton az Ararát felé; Az ötödik szer – Szabó Kati életei.
- Nős, első házasságából három, másodikból egy gyereke van.
Az interjút készítette: Antal-Ferencz Ildikó
*
Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!
Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.
Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!
