A mai ember legnagyobb dilemmája, hogy kapcsolatban is akar élni, de szabad is szeretne maradni. Ha ugyanis a társas létet választja, akkor kötöttségeket vesz magára, ha pedig a szabadság mellett dönt, akkor sorsa a magány. Általános tendenciaként elmondható, hogy a férfiaknak manapság nehezebben megy feladni a szabadságukat. Csak felszínesen vagy egyáltalán nem akarnak elköteleződni. Pedig a személyes tapasztalatom szerint a legtöbb férfi életében a legjobb dolog, ami történhet az, hogy megnősül. És ez nem csak a trehányok és élhetetlenek esetében igaz, hanem a pedánsok és szorgalmasak esetében is.
Ez persze nem csekély áldozattal jár. Ugyanis minden házasság, amelyik a klasszikus célokért jön létre, nevezetesen, hogy gyerekek szülessenek, és az individuumok laza kapcsolódásából valódi család jöjjön létre, nos, az ilyen kapcsolatokban a nő, vagy a feleség, vagy az anya egy idő után óhatatlanul átveszi a vezető szerepet. Ez nem feltétlenül látványos, sőt, sokaknak úgy tűnhet, hogy a férfi viszi a prímet, de ez csak a felszín. A mélyben a nő akarata érvényesül, az ő stratégiája valósul meg. A „hatalomátvétel” pillanata pedig általában akkor érkezik el, amikor a nőből anya lesz. Ösztönösen jobban érzi, érti, hogy mire van a csecsemőjének szüksége, hiszen az ő testéből származik. És a férfi – már ha normális – elfogadja, hogy a nő innentől kezdve „jobban tud”. Ő mondja meg, hogy a családnak, mint közösségnek mire van szüksége. Nagyon nem szeretem ezt a hasonlatot, mert csak egyetlen funkciójára redukálja, de ha a családot egy vállalatnak tekintjük, akkor a nő a tulajdonos, a férfi pedig az ügyvezető igazgató. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a célt a nő határozza meg, a hozzá vezető utat pedig a férfi. Azt, hogy a családnak éppen mire van a legnagyobb szüksége, a nő tudja jobban, azt pedig, hogy miként lehet ezt elérni, a férfi. A nő elgondol, a férfi megvalósít. Ez az a felosztás, amiről bebizonyosodott, hogy működik.
A régi, jól bevált mintát azonban sokszor nem azért nem követik, mert nem szeretnék, hanem mert nem lehet. Talán nem kell bizonygatni, milyen nehéz lehet egy férjnek, aki világéletében jól keresett, megbirkózni azzal, hogy elveszíti az állását és hirtelen a felesége lép elő családfenntartóvá. Az önértékelése a mélybe száll, ahonnan csak a felesége szeretete és saját kognitív képességei tudják kihúzni. Ugyanígy óriási terhet rak egy családra egy beteg gyerek születése, amit a tapasztalat szerint a férfiak tudnak kevésbé elviselni, és sok esetben elmennek. A nehéz helyzetekhez akkor lehet alkalmazkodni, ha a családban közös a cél – ami maga a család. Ha minden döntéshelyzetben a legelső szempont az, hogy ez a családnak, mint egységnek használ-e, és aszerint kerül valami elvetésre vagy megtartásra, akkor senki sem fogja úgy érezni, hogy kihasználják, vagy az ő vágyai a háttérbe szorulnak. És akkor valamilyen csodálatos módon még a szenvedés is elviselhetővé válik és értelmet nyer, mert az ember paradox módon sokkal jobban elviseli a szenvedést, ha ezt másokért vállalja és nem pusztán magáért.
Neo
Fotó: Image by Freepik
