Az esti családi meseolvasás nálunk közel tízéves múltra nyúlik vissza, és emlékeim szerint Berg Judit Rumin-sorozatával kezdődött. A vakmerő hajómatróz kisegér és társai (valamint ellenségei) hét-nyolc-kilenc regényen át tartó kalandjait a kedvesem olvasta fel az akkor négy-öt, illetve két-három éves fiainknak. A kislányunk akkor még a világon sem volt, és mire ő is akkora lett, hogy egy-egy fejezetnyi hosszúságú történetet végig hallgasson, a fiúk már megismerkedtek a betűkkel, és – eleinte nem kevés szülői rábeszélés hatására, de aztán egyre nagyobb lelkesedéssel és önállósággal – egyedül olvastak, ovis lányunknak pedig én olvastam fel a végre csak neki szóló, lányos meséket.
Ezért aztán pár évig szünetelt a családi meseolvasás, ami talán nekem hiányzott a legjobban, így én voltam az, aki a járvány kitörésekor örömmel fogadta egyik ismerősünk javaslatát egy ugyancsak hajózási témájú, de gyermekekről szóló, száz évvel ezelőtti játszódó ifjúsági regénysorozatról, ami – Fekete Istvánhoz regényeihez hasonlóan – az aprólékos, részletes leírások miatt a mai gyermekek számára már sajnos túl lassúnak és talán unalmasnak is tűnhet, ezért érdemes inkább felolvasni nekik. Így kezdődtek nálunk a karantén hosszú hónapjai alatt mindvégig kitartó, az Arthur Ransome által jegyzett Fecskék és Fruskák sorozat felolvasóestjei.
De egyszer az is véget ért, és akkor került kezünkbe került a Tüskevár, és ezzel elkezdődött a Fekete István-sorozat felolvasóestje, ami még mindig tart. A Kutyakiállítás kapcsán előkerült például a Bogáncs is, amire én már csak nagyon halványan emlékeztem, a kedvesem viszont sokkal élesebben, Ez akkor derült ki, amikor elkérte tőlem, és régi élményekről árulkodó leplezetlen lelkesedéssel és beleéléssel elkezdte felolvasni.
Én kisvárosban nőttem fel, sosem volt semmilyen háziállatom, a vidéken élő nagyszüleimnek is csak tyúkjai voltak, így a kutyákhoz sem kötődtem különösebben, ezért Bogáncs számomra nem jelentett többet egy régi, kedves, de már elfeledett olvasmányélménynél. A férjem viszont egészen mást: ő is kisvárosban nőtt fel, de mindkét nagyszülője tartott állatokat és mindkét helyen voltak kutyák is. Sőt, a pár éve elhunyt nagypapája, a férjem számára nagyon kedves Papa, kisebb gazdaságot vezetett, amiről a párom rengeteget mesélt a gyerekeknek. Így Bogáncs előtt is sok-sok kutyás mesét hallottunk már tőle, hasonló sajátélményű beleéléssel. Fekete István regényét pedig úgy olvasta, mintha a kiskutya helyett mesélne, így az ő szájából, az ő hanglejtésével sokkal hatásosabb és emlékezetesebb maradt a Bogáncs kalandos élete, mintha én tettem volna. És nemcsak a történetek, hanem az összes emberi, állati és növényi természettel kapcsolatos, részletes, ősi tudásról árulkodó leírás. Fekete István ugyanis nemcsak csodálatos író volt, hanem kitűnő természetismerő is, és ezt a tudást rendkívül jó stílusban tudta átadni az olvasónak – úgy, hogy könyveiben életre kelt a táj és a benne élők. Férjem pedig ezt az életre keltést tudta hangjával még teljesebbé tenni.
Az ő tolmácsolásában váltak igazán érthetővé és megfoghatóvá a hányatott életű pásztorkutya őseitől örökölt tudása, ösztönei alapján hozott döntései és ragaszkodás mindahhoz, amibe beleszületett. Minderre akkor derült fény, amikor elkerült a cirkuszba, majd egy öreg emberhez, akinél új otthonra lelt, és akikhez hűséges maradt, de csak addig, amíg az első, örökre szívébe égetett emlékei, első, ősi gazdája, az öreg Galamb Máté számadó, valamint a születésétől fogva (sőt, még annál korábbról is) ismerős szagok újra fel nem bukkantak, onnantól már csak az vezéreli minden cselekedetét, hogy visszatérjen hozzájuk. Nem igazán emlékszem, hogy könyveket faló fiatalként ez ennyire megmaradt volna bennem, mint most, amikor felnőttként és szülőként sokkal inkább rá tudtam csodálkozni erre a mai divatos szóval transzgenerációs hatásra, és nagyon értékeltem a mai bonyolulttá lett, tett nagyvárosi élethez képest sokkal egyszerűbbnek, egyértelműbbnek és ezért biztonságosabbnak is tűnő régi, természetközeli világot.
A Bogáncs után egyébként már elkezdtük felolvasni a Kelét, és bár az első fejezeteknél még ment a morgolódás, hogy ez nem olyan érdekes, izgalmas, mint a Bogáncs, hamarosan már ugyanolyan érdeklődéssel hallgatták a madarak életéről, a rájuk vonatkozó ősi természeti törvényekről szóló tanítást, mint korábban a kutyákéról szólót. Szokatlanul lassú és mély olvasmány ez is a mai fiataloknak, a mieinket viszont még leköti. S nagyon jó élmény ezek kapcsán nemcsak a természetről és az állatokról, hanem arról is beszélgetni velük, hogy a mai felpörgetett, és az alapvető emberi értékeket sem kímélő, azokat önkényesen átalakítva, fellúgozva, semlegesítve megkérdőjelező világban miért is fontosak azok a fogalmak, mint az ősök tudása, örökölt értékek, hagyományok, a természetközeliség, a hűség, a becsület.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
