Először is azt, hogy az arénaszerű térben ülve a monumentális előadás részese lettem, és így folyamatosan zúdultak rám az összes érzékszervemre egyszerre ható impulzusok. Másrészt azt, hogy miután percek alatt elvesztettem a fonalat, azaz a reményt, hogy megértsem, miről is van pontosan szó; sőt, sokszor a szöveget sem lehetett jól hallani, nemhogy a benne hemzsegő kulturális összefüggéseket, utalásokat, asszociációkat egyenként felfogni, ezért – számomra is meglepően gyorsan és tudatos döntés nélkül, mintegy ösztönösen – elengedtem ezt a számomra egyébként fontos értelmezési vágyat, és csak hagytam magam sodródni az előadással, a zenével, a történetfoszlányokkal és az elkapott szövegrészletekkel. Éppen úgy, mint egy olyan operaelőadáson, amelynek nincs egy konkrét története, helyette van évezredeken belül ide-oda csapongó, látszólag összefüggéstelen emberiségtörténet az ókori görög mitológiától a Szentíráson és a Szentlelken át az ikertornyokig. Az át- és beleélés így végül nem maradt el: amint nem akartam mindenáron megérteni, úgy lett egyre világosabb, miről is van szó: egy sodró erejű, indulatokkal teli, sötét, de mégsem reménytelen világértelmezés, amely a szó és a zene különleges harmóniáját nyújtotta, és ami Józsa Péter Pál életéről való utánaolvasással válik igazán érthetővé: a szerző radikálisan gondolkodó, a nemzet sorsáért aggódó, megalkudni nem tudó, nem akaró értelmiségi-művész perifériára került, és meggyőződése miatt vállalta a nélkülözést is.
De hogy valami konkrétabbat is nyújtsak a Férfiak Klubja olvasóinak, megpróbálok néhány megfogható részletet bemutatni. A cím jelentése verseny, de az agóniára, vagyis a haláltusára is asszociál. A darab az ókori görög tragédiákhoz, vagyis a színház legősibb gyökereihez nyúl vissza. Egymással viaskodik – leginkább csak szellemileg, de néha fizikailag is – a bírák és perben részt vevő személyek (a kórus) jelképezte világ és a nagybetűs Ember. Az előadás tulajdonképpen az utóbbi egyetlen hatalmas monológja; a rendező szavaival: „éles diagnózis és apokaliptikus látomás”. A történelmi figurák neveit Szókratész védőbeszédjéből ismerhetjük, de Vidnyánszky által nyolc személyre bontott főszereplő mégsem egyetlen történelmi személy. Mivel a darabnak nincs története, a rendező utalásokat, sejtetéseket, emberi viszonyokat, kapcsolat- és asszociációs lehetőségeket épített be a darabba, a néző ezekbe az impulzusokba kapaszkodhat bele és gondolhatja tovább a történetfoszlányokat, amelyek egy grandiózus emberiségtörténetté állnak össze, hatalommal bírókról és áldozatokról, véres háborúkról (ettől most különösen aktuális), férfiakról és nőkről.
Nemcsak a szerző életének, hanem a darab színpadra jutása történetének is utánaolvasva megtudtam, a Vidnyánszkyt közel tíz éve (amikor a Nemzeti Színház igazgatója lett) a szerző maga kereste meg a darab ötletével; teljes szövegkönyvet, kézzel írt kottákat és egy kidolgozott látványtervet hozott neki. A rendező elmondása szerint érezte a darab erejét és izgalmát, de volt benne egyfajta intézményvezetői óvatosság annak kapcsán, hogy mennyire lesz vonzó a nagyközönségnek, így egy időre félretette. Az idei évadra eredetileg a Liberalizmus diszkrét bája című előadást akarta megrendezni, amiben az aktuális politikai viszonyainkra való reagálás is benne lett volna, de úgy érezte, hogy „a pandémia által is felforgatott, megrendült életünkben sokkal inkább az emberiség nagy, alapvető kérdéseinek elmélyült felvetésére van szükség”. Ezért választotta végül Józsa Péter Pál darabját, mert „ahogy ő gondolkozik a világról, az egyfajta felülemelkedettséget is jelent, mert távlatosabb, elemzőbb rálátást ad a létezésünket feszítő gondokra, konfliktusokra; az egyént, de az egész emberiséget, azon belül magyarságunkat érintő nagy kérdésekre”.
Ebben az operaszerű, összművészeti, totális színházi élményt nyújtó előadásban nagyon nem lehetett könnyű dolga sem a karmesternek, sem a kórusnak, sem a színészeknek, így ezeknek is utánaolvastam kicsit. A rendező elárulta, a színészek először megdöbbentek, mert kizökkentette őket (ahogy magát is) abból a rutinból, amiben egyébként léteznek, és amibe kapaszkodni tudnak, hiszen „ez a darab teljesen más gondolkodásmódot igényel”. Martos Hanga, színészhallgató, aki Nagy Mari mellett a női princípiumot képviseli az előadásban – és aki a fehér ruhás, tiszta lányból, először önkényuralmi jelekkel és a legnagyobb közösségi média jelével összefestett, majd össze-visszavágott ruhájú, aztán fizikailag is megbecstelenített fiatal nő, végül Európa nevét viselő könnyűvérű idősebb nő lesz – így fogalmazott: „Először kicsit kétségbeestem a szövegtől. Annyi mitológiai, történelmi utalást tartalmaz, hogy szinte szótáraznom kellett, igyekeztem mindennek utánanézni. Nagyon nagy kihívást jelentett az elvont gondolatokat úgy színpadra rakni, hogy közben szituációkat is érzékeltessünk. igaz, ezek valójában kis töredékek csupán. (…) Nehézség volt a zene is, hiszen eleinte nem a zenekarral dolgoztunk együtt, hanem felvételre próbáltunk, később az élő zenét is nehéz volt megszokni, összehangolni a színpadi történésekkel. A zene viszont nagyon sokat ad hozzá az előadás hangulatához. (…) Nagyon nehézzé teszi most ezt az előadást az is, hogy a tartalma összecseng a világ külső történéseivel, a háborúról szóló gondolatokkal például. Örök érvényű probléma az emberiség történetében az erőszak, vagy a férfi-nő viszonyban az egymás megértése, meg nem értése; ezek mind benne vannak a darabban.”
Mészáros Martin, aki Horváth Lajos Ottó és Herczegh Péter, az előadás egyik férfi főszereplője így szólt: „Olyan ez az egész, mint egy asszociációs áradat, egy hatalmas gondolatfolyam. A szöveg elsősorban az érzékekre igyekszik hatni, ehhez a zeneiség is hozzájárul. A szövegben pontosan be vannak jelölve a zenei részek, így gyakorlatilag mi is partitúra szerint mozgunk. Strausz Kálmán karmesterrel úgy gyakoroltuk be, mint egy zeneművet, intett, hogy mikor kell belépnünk. Ez merőben újszerű színészi feladat, nagy technikai kihívás volt, hiszen zenei végszavakra kell reagálnunk. Maga az alapanyag egy ember védőbeszéde, ezt interpretáljuk úgy, hogy mindenki egy kicsit vádló és vádlott is a történetben, és ehhez építettük hozzá a szituációkat, a szereplők közötti viszonyokat. Nehéz, de szép közös munka volt. (…) Maga a mű nagyon sötét képet fest a világról, de a mi előadásunk végén mégis megszületik a remény. Szerintem ez a legfontosabb üzenet, hogy bármennyire lent vagyunk, bármilyen sötét is ez a kép, ha a végén megcsillan a remény, akkor is érdemes küzdeni.”
A karmesteri kihívásokról pedig ezt olvashatjuk: „Józsa Péter Pál tragédiaként határozta meg, és nagyon alaposan leírta, mit hogyan szeretne. Mivel zongorakivonat nincs belőle, amelyet a próbákon használni lehetett volna, ezért a zenét január elején stúdióban felvettük. Az első olvasópróbán én is részt vettem, amelyen felvételről ment a zene, s én kezemben a partitúrával mondtam a színészeknek, hogy »most mond, most állj, folytasd.« Mivel ez így elég nehézkes volt, felajánlottam, hogy felmondom a szöveget a zenére, mert a szerző a partitúrába azt is beleírta, hogy mikor milyen szövegnek kell elhangoznia. (…) A 22 fős, kizárólag basszusokból álló férfikarnak Józsa olyan mélységeket írt le, amely gyakorlatilag elénekelhetetlen. A partitúra elején található utasítás szerint – ha nem rendelkeznek ezekkel a mélységekkel – az énekesek egy oktávval feljebb is énekelhetik. A zene jelentős része effektekből áll, gyakorlatilag effektusok sora, dallamokat ritkán lehet felfedezni. Ez komoly koncentrációt kíván a színészektől, mivel megszólalásaikat nem lehet dallamokhoz kötni. (…) A legvégén egy magyar népdal – Az hol én elmegyek kezdetű – először basszus fuvolán szól, majd a mű zárásaként az alt énekesnő folytatja, és énekli el az összes versszakával. A versszakok utolsó szavait megismétli a férfikar némi halk ütőhangszer kísérettel. Ezzel ér véget az előadás. Ez a vég, az énekesnő által előadott gyönyörű magyar népdallal – szíven üti az embert.”
Mivel a sajtó számára bemutatott nemzetis előadásoknak általában csak az első felét nézhetjük meg, így sem az említett népdalt, sem az előadás végén felcsillanó reményt nem hallhattam-láthattam, de ennek ellenére mindvégig biztos voltam benne, hogy van: a darab nem végződhet olyan sötéten és reménytelenül, ahogy az eleje mutatja a világot – az nem a Nemzeti Színház és nem Vidnyányszky Attila rendezése lenne.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotók: Antal-Ferencz Ildikó
Nemzeti Színház
