Futballistaként sorsszerű volt a pályafutása: évekig küzdött a veszprémi csapat kőkemény hátvédjeként – a másodosztályban. Mire a sok munka gyümölcse beérett, egy szerencsétlen ütközés következtében súlyos sérülést szenvedett, így a város történetének első NB II-es bajnoki címét csak bicegve, a pálya széléről ünnepelhette. Utána nyilván minden tőle telhetőt megtett a visszatérésért, ám ez – afféle jutalomjátékként – már csak egyetlen mérkőzés erejéig adatott meg neki: vezetőedzője egy győztes találkozó utolsó tíz percére az NB I-ben is becserélte. Tudva, hogy további műtétek várnak rá, vagyis az alkalom talán soha vissza nem térő. Laci bá’ így elsőosztályú labdarúgó lett.
Nekünk persze gyerekként már akkor is a példaképünkké vált volna, ha „csak” NB II-es bajnok. A tiszteletünket edzőként a szükség esetén szigorú, de jellemzően halk szavával is kivívta. Kiabált persze, ha kellett, de sosem üvöltött tombolva, tajtékozva, valahogy mindig sikerült a tanítványait egyenrangú félként, emberként kezelnie. S mivel a gyerekek radarja nem csal, mi megéreztük és viszonoztuk ezt a respektet. Belőlem nem lett profi futballista, de ha lett volna, a nevelőedzőmnek őt tartanám. Nyilván a későbbi trénereimnek is sokat köszönhetek, a listámon mégis ő, Laci bá’, azaz Belső László az első.
Ahogy sajnos az első közeli ismerősöm is ő lett, akit a koronavírus elvitt – elvett. Alig túl a hatvanon, szívfájdítóan korán. Úgy tudom, hetekig küzdött, akárcsak anno a pályán az ellenfelekkel, de a COVID nem ellenfél, hanem ellenség, amellyel szemben elegánsan, sportszerűen nem sokra mész. Utoljára néhány éve egy Veszprém-Budapest közti vonatúton beszélgettünk, majd a Facebookon tartottuk a kapcsolatot, ahol mindig minden ismerősének igyekezett vidám perceket szerezni a kommentjeivel. Jólelkű, melegszívű EMBER volt. Remélem, a jövőben sok Laci bá’ tüsténkedik majd a fiatalok körül, megtanítva őket harcolni az álmaikért. Mert ha azok legalább tíz percre teljesülnek, már megérte!
A cikket írta: dr. Szász Adrián
