Nem szokványos válás volt az övék, apa mindent elkövetett, hogy anyánk életét megkeserítse, és teljesen a padlóra küldje őt. Apám egója toporzékolva dühöngött egészen kicsire töpörödve, hogy anyámnak ő nem volt elég jó. Holott kisvárosunkban a nők mind a bakancslistájukra írták volna apám becserkészését. Anya elköltözött tőlünk, mert apám gyámhatósági eljárást indított ellene. Pedig nagyon szeretett minket, és soha egyetlen ujjal nem bántott volna, inkább mindig ő állt a bátyám elé, ha apám pofonokkal büntette a rossz jegyekért, vagy a beírásokért. Odaállt, és azt mondta, tessék, engem pofozz, és apám megtette, az elköltözése napjáig bántotta, hol csak szavakkal, hol pedig a tenyere élével. Apám azt mondta, nem kell neki feleség. Képes minden női munkát elvégezni, nem kell ehhez asszisztencia. Megtanította őt a nagyanyám gyerekkorában, mert addig nem fekhetett le aludni, amíg ki nem mosta kézzel az összes koszos zokniját. Elképzelem ahogyan ott magasodik felette, és kifejezéstelen arccal figyeli, a fűfoltokat tökéletesen eltávolítja-e a folyékony ultra. Szegény apámnak profán felfogása volt a házastársi viszonyról. Titkárnő sem kellett neki a cégnél, minden nő hülye, mondogatta, és meg kell őket büntetni, hogy észhez térjenek. Anya nem tudott minket magával vinni. Apánk házassági szerződéssel vette feleségül annak idején, és egy forint nélkül költözött ki az úszómedencés, jakuzzis házból, már nem zokogott, csak belül sírt, elfogytak a könnyei.
Ettől kezdve minden nap eljött az iskolánkhoz, és titokban a parkban ültünk letört háttámlájú padokon, hajléktalanok, és éhes, városi galambok mellett, egymást átölelve, jókedvet és túlélést színlelve. Aztán egy napon nem engedtek ki hozzá az osztályból, azt mondták, anya veszélyeztet minket, azt sem tudtam, mi ez a szó. Ekkor kezdtem falcolni magam, majd éheztetni. Ettől a naptól kezdve, csak vizet és almát ettem. Evés után órákig sétáltattam a kutyát, hogy azt a kevés bevitt kalóriát is elégessem. Apám azt mondta, minden házimunkát el tud végezni ő maga, de valójában mindent mi csináltunk, de főleg én. Tizenöt éves voltam ekkor, és kitűnő tanuló, jó gyerek. A hétéves öcsém anyapótléka lettem, én bújtam mellé esténként, én meséltem, és énekeltem neki, úgy, ahogyan anyától láttam. Én vasaltam a ruháinkat, és én készítettem a reggelit mindenkinek. Apám nem észlelte, hogy kamaszlányként felnőttszerepeket, anyaszerepet kényszerít rám, sőt nekem panaszkodott a munkahelyi gondokról, és anyámmal kapcsolatos negatív érzéseit is folyton rám terhelte. Szenvedtem a szorongástól, a pániktól, és ebben az időszakban 54 kilóról 45-re fogytam. Apámnak kedvenc szórakozása volt, hogy daginak, husikámnak, malackámnak nevezett, közben észre sem vette, hogy kilenc kilót fogytam, sőt folyamatosan még mindig degradáló, becsmérlő megjegyzéseket tett a külsőmre, pontosan úgy, ahogy annak idején anyánkkal tette.
Egy idő után már almát sem ettem.
A vacsoraasztalhoz soha nem ültem le, azt mondtam, a szobámban reggelizem. De valójában egy zacskót tartottam a táskámban, abba söpörtem az ételt, végül az utcán kidobtam. Az ebédet be sem fizettem a suliban, az árából hashajtót vettem, előfordult, hogy naponta hat szemet is bevettem. Teltek a hetek, és ő még nem gyanakodott, a tanároknak hamarabb feltűnt a falcolás és az éhezésem. Akkor kerültem a pszichiátriára, amikor negyvenötről huszonkilenc kilóra fogytam. A szervezetem dehidrált volt, a bőröm foltos, a hajam száraz, mint a pergamen, nagy része kihullott. Először infúziót kaptam, majd szondán keresztül tápláltak, előfordult, hogy folyékony tápszert is kaptam, ennek nagy részét kihánytam. A nővérek és az orvosok tudták, hogy szeretek olvasni, csak akkor adták oda a könyveimet, ha fél óráig nyugton maradtam evés után. Már annyira gyenge voltam, hogy amikor a nagymamámat akartam kikísérni a folyosóra a kórházi szobámból, három lépés után összeestem. Mellkasi fájdalmak gyötörtek, és egy éjjelen azt figyeltem kábán, hogyan lassul és gyengül a szívverésem. Ekkor anyát véltem látni az ágyam mellett, éreztem, ahogyan csont soványra fogyott kézfejemet, arcomat simogatja, puszilgatja, álomszerű lebegés volt, közel volt a halál. Apám és anyám elfojtott veszekedését is hallottam nagyon távolról. Még most sem hagyjátok abba?
Anyám egy tapodtat nem mozdult, apám szavai már nem találták el halálos nyílként, ott volt a helye mellettem. Ő messziről is megértette a segélykiáltásomat, a néma sikolyomat, a sorsom elleni csendes, halálos demonstrációt. Az anyukám gyógyított meg. Azzal, hogy behozott egy óriás tükröt a szobámba. És én először láttam magam mások szemével. Láttam magam oldalamra fordulva, foltosan, sárgán, láttam, ahogyan vérzik a térdem, mert a csontjaim átszúrták a bőrömet. Azt mondta: az éhségsztrájk egy döntés volt. Most hozd meg az evés, az életben maradás döntését. Csak rajtad áll. Lássuk, most mire vagy képes.
Először csak tápszert kezdtem újra befogadni, mint a kisbabák. Aztán könnyen emészthető bébiételeket, majd pépesített ételeket. Fokozatosan visszatértem az életbe, és éreztem, hogy ölel át újra két karjával. Még az egészséges vér zubogását is hallottam az ereimben. Tudom azon az éjszakán a halál angyalai látogattak meg. De anya is ott ült, amikor a kiálló csontokat simogatta a csuklómon, és elhessegette őket, ez volt a szerencsém. A szüleim azon az éjszakán elásták a csatabárdot. Mindannyian, még a nagyszüleim is, hatékony családterápiában vettünk részt. Negyvennégy kiló voltam, amikor elhagytam a kórházat. Most huszonnyolc éves vagyok, és nincsenek testképzavaraim, tartom az ötvenöt kilós súlyomat.
Nem először mesélem el a történetemet. Azért teszem, hogy felhívjam a figyelmet a tényre, az anorexia a lélek segélykiáltása. Az csak sztereotípia, hogy az anorexia azoknál a lányoknál alakul ki, akik olyan vékonyak akarnak lenni, mint a topmodellek. A probléma sokkal összetettebb ennél. Az anorexiás átlép a sötét oldalra. Segíteni kell neki, hogy belülről „felhúzza a redőnyt”, meg kell tapasztalnia egy segítő, támogató, szeretetteljes kinti világot, hogy újra beengedhesse a napfényt, és a lélek végleg a gyógyulás útjára léphessen.
Király Eszter
Rendhagyó és egy valódi eset alapján megírt cikket olvashattatok Király Eszter író, mentálhigiénés szakember tollából. Egy kliense történetét jegyezte le egyes szám első személyben. A célja a szerető és támogató család értékének, a szülői felelősség fontosságának felismertetése, és annak tudatosítása, milyen rombolásokat, traumákat okozhat egy gyerek lelkében a megromlott szülői viszony. Egy anorexiától szenvedő lány szemszögéből írt le egy olyan megrázó történetet, amely bárkié lehetne… Az írásban szereplő apa negatív példája érzékenyen érintheti azon olvasóinkat, akik kiállnak a férfiak, apák rossz színben való feltüntetése ellen. Bizton állíthatjuk, nem általánosító e tekintetben, csupán egy valós esethez hűen megírt cikkről van szó.
Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!
Király Eszter író, mentálhigiénés szakember, a Meddig tart a kapcsolatunk? és A kapcsolat, amiért megéri című könyvek szerzője, három gyermek édesanyja. Írásainak, előadásainak témakörei a harmonikus és stabil párkapcsolat, a család, a kiveszőfélben lévő, hagyományos értékek megőrzése. Elhivatott segítője a pároknak, mottója: Két ember egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de hogy visszatalálnak-e egymáshoz, az legtöbbször döntés kérdése.”
Fotó: Engin Akyurt képe a Pixabay -en.
