Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?
Nagyon szeretem az édességet, és egyszer – hogy ne látszódjék meg –, mindig csak egy keveset szedtem le a frissen elkészült baracklekváros üvegek tetejéről. Emiatt a közelgő születésnapomra nem kaptam tortát. Emlékszem arra is, hogy a testvérem azt mondta: inkább neki ne legyen, de Ferinek igen. Nagyon szerettük egymást, mindent a szeretet nyelvén fejeztünk ki a családban.
Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?
Édesapám leírta nekünk, gyermekeinek az életét, és én is most írok egy önéletrajzot, abban sok minden benne lesz róla is. De ez még csak készülőben van, azért itt is elmondok róla valamit: mélységesen mély hite volt, amit családunk deportálása és a sok átélt szenvedés sem tudott megingatni; mindig azt mondta nekünk: kövessük a Jóisten akaratát, és akkor minden a legjobban alakul. Édesapám bölcs ember volt, nagyon jól tudott nevelni, megfelelő szigorral, de végtelen szeretettel a gyerekek iránt. Minden vasárnap kirándultunk, mind az öt gyermek és szüleink is, és apánk mindig rengeteget mesélt nekünk, le tudta fordítani a történelem eseményeit a gyermekek nyelvére.
Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a jövő generációnak?
A szülőknek ezt üzenném: legfontosabb nevelési elv a szülők szinkronja, egysége – az én szüleimé csodálatra méltó volt –, mert akkor a gyerekek nem tudnak befurakodni közéjük. Sok éven át tanítottam teológiát és pedagógiát – bár szociológiai végzettségem van –, és elkészült egy jegyesoktatásról szóló kiskönyvem, amely az ígéret szerint szeptemberben jelenik meg. Lényegileg ezt alkalmaztuk 25 éven át, amíg ott voltam, és használják ma is a káposztásmegyeri közösségben, ahol azóta sem volt válás – ennek országosan csodájára jártak.
Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?
Alapvetően jó gondolat, de például az egyetemista kollégiumokról, ahol egymás mellett vannak a lány- és fiúszobák, nem tudok jót mondani. Mi együtt tartottuk a kamaszoknak a hittanainkat, és együtt beszélgettünk a serdülőkkel az ő életkorukban felmerülő szexuális kérdésekről. A témában megjelent a fiatalok számára a Biztos Út című könyvem. Mi is, ennek témáit követtük 8-szor, 9-szer kétórás találkozók során. E találkozókon csupán a szexualitást érintő legintimebb részekről beszéltünk külön, míg a többi részről együtt. Nagyon pozitív volt a hatása: fiataljaink olykor elmesélték barátaiknak, miről beszélgettünk. Közülük nem egy bekéredzkedett hozzánk, majd megtért. Volt saját hittanosunk is, aki azt vallotta, most kezd igazán hinni, mert eddig bizonytalanná tette számára egyházunk tanítását az, hogy csak ő vallja a tiszta készület elvét. Itt olyan tudományos érveket kapott, és olyan élő fiatal házasokat ismert meg, hogy ezek alapján bizonyosságot szerzett.
El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?
Ha az ember a gyerekének a fenekére ver – azt el tudom képzelni és állítom, hogy jót tudnak tenni ezzel, ha nem gyakran teszik. A Biblia is sokszor mondja, hogy aki szereti gyermekét, néha elfenekeli. Más emberi szintű erőszakot csak akkor tudok elfogadni, ha megtámadnak; engem, a családomat, a hazámat. Az önvédelmet a jog is megengedi, és egyházi szempontból sem bűn.
Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?
A fiúk sokkal keményebbnek vannak nevelve, mint a lányok. Ha egy fiú sír, annak különleges oka szokott lenni. Ugyanakkor ez alkatfüggő is. Én nem szoktam sírni. Talán még akkor sem, amikor a káposztásmegyeri plébániáról 25 év után el kellett búcsúznom; bár nem emlékszem, hogy a szemem sírt-e, de a szívem biztosan. Viszont örömömben sokszor könnyezik a szemem, például amikor Isten végtelen szeretetéről elmélkedem.
Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?
Családszociológus vagyok; tankönyvemet tanítják az egyetemen, és van benne egy fejezet a Ferenc pápának a szinódus indítására megírt Családleveléről, az Amoris Laetitiáról, ami a párbeszéd és a kölcsönösség fontosságáról szól – érdemes elolvasni és követni a pápai levelet. Ma is van olyan vidék, ahol a férfi nem vesz részt a házimunkában, pedig ma már a házastársi egységnek, szövetségnek erre is ki kellene terjednie; a házimunkát is okosan meg kellene osztani.
Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?
Második gyermek voltam; bátyámat csak a könyvek érdekelték, én viszont már tízévesen takarítottam, mostam, főztem; diákként megstoppoltam a ruháimat. Lelkipásztorként annyi munkám volt, hogy a háztartást inkább munkatársaim végezték. Sokat segítettek, ezért azt mondtam nekik: ti velem együtt lelkipásztorkodtok. Ma nyugdíjasként újra főzök, takarítok, varrok.
Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?
Ez mindkét nemet érinti, de a férfiakat talán jobban. 25 év után ott kellett hagynom a káposztásmegyeri közösséget, mert nem bírtam már a sok munkát; sokszor lettem depressziós, több hónapra vidékre kellett mennem pihenni, így nagyon közeli paptestvéreim meggyőztek, hogy vonuljak korábban nyugdíjba, s írjak könyveket. Ahhoz, hogy a Jóisten tervét teljesíteni tudjam, törekszem sokkal jobban beosztani az időmet és az erőmet: naponta többször tornázom, hetente egyszer három órát kerékpározok, egyszer hasonló időtartamban kirándulok.
Házastársaknak is csak hittel és egymással való párbeszéd alapján kell megvalósítani ezt a nem könnyű egyensúlyt, különben tönkremegy a férfi is és a család is. Sok krízisbe jutott házasságot sikerült megmentenem azáltal, hogy sikerült erről meggyőznöm a férfiakat.
Ön szerint mi a házasság értelme, célja?
Humánus és keresztény szempontból is igaz, hogy az ember a szeretetkapcsolatban lesz teljes, és így lesz termékeny is. Felelős ember továbbadja az értéket. Erre megint legjobb iránymutatás Ferenc pápa Amoris Laetitiája, amely hihetetlen szépen összefoglalja házasságszemléletünk lényegét: Isten lakik a másikban, Isten nevében vagyunk együtt, és ezt a szeretetkapcsolatot kell átadnunk a gyermekeinknek.
Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?
Én úgy nevelődtem, és egész életemben arra törekedtem, hogy Isten akaratát kövessem tűzön-vízen át. Akkor is örömmel éltem az életemet, amikor az AVO üldözött. Mégis, a legjobb szándékkal is, belekeveredtem a túldolgozásba. Az időbeosztáson tehát változtatnom kellene. Amit viszont ma is ugyanúgy tennék: szeretni, szolgálni törekedtem a híveket, közben élve lelki életemet és egyéb feladataimat. Isten kegyelme, hogy a plébániák, ahol éltem, felvirágoztak, mert a hívek eljutottak az Evangélium megélésére, a kölcsönös szeretetre.
Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?
Nehéz kérdés. Például a sport jó dolog, de ehhez nem kell feltétlenül megmászni a Mount Everestet. Nagyon szép, ha egy sportoló a hazájáért akar nyerni, de kevés, amikor magáért csinálja. A szándék a fontos, még a bíróságon is ezt veszik figyelembe. Olyan hősre van tehát szükség, aki „neveli” a lelkiismeretét, aki Isten akarata szerint él, és aki szereti felebarátait, azaz másokért cselekszik. Mert a hősiesség célja nem lehet csak a siker, avagy a hős maga.
Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?
Tizenöt éves koromban éreztem a papságra való hívást. Attól kezdve ez töretlenül vezette életemet.
Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?
Ferenc pápára hivatkozom, aki – mint maga Jézus – elsőként a legkisebbekkel, az útszélre vetettekkel akar találkozni. Sokan jönnek hozzám tanácsért olyanok, akiket mások kevésre tartanak, akiknek senki nem ad tanácsot. Ha valaki hozzám fordul, hogy segítsek, akkor én törekszem mindent félretenni, mert szeretnék vele találkozni, hogy Jézushoz segíthessem.
Mit jelent az ön számára az, hogy „szent”?
Nagyon bölcs választ ad erre Chiara Lubich: nem az a szent, aki hibátlan, hanem aki újrakezd. Ha követem Jézust, a megfeszítettet, akkor nyugodt lehetek abban, hogy a szentség útján járok, a Jóisten átadja a fényét nekem; de azt sosem kell mérlegelni, hogy mennyire vagyok szent.
NÉVJEGY – szociológus, egyháztörténész, pap, egyetemi tanár.
- Budapesten született 1942. június 26-án.
- Édesapja a Földművelésügyi Minisztérium osztálytanácsosa volt, amikor Ferenc született. 1948-ban elbocsátottak állásából, mivel nem írta alá a Mindszenty bíborost elítélő nyilatkozatot. 1951-ben az ötgyermekes családot kitelepítették Budapestről Mádra. 1953-ban vonták vissza a kitelepítési rendeletet, ekkor a család Aszódra költözött. A gyermek Ferencet, akárcsak a bátyját, Miklóst, kitűnő általános iskolai eredményei ellenére, politikai-világnézeti okokból, nem vették fel a helyi gimnáziumba.
- Középiskolai tanulmányait a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte. Utána a váci egyházmegye kispapjaként Egerben kezdte meg teológiai tanulmányait, a következő évben püspöke a budapesti Központi Papnevelő Intézetbe küldte, majd tanulmányait a Központi Hittudományi Akadémián 1965. június 20-án Vácott szentelték pappá.
- 1965-től Szabadszálláson, 1968-tól Tiszakécskén, majd 1969-től Felsőgödön működött káplánként. Közben 1966-ban teológiai doktori címet szerzett a Hittudományi Akadémián. 1971-től posztgraduális képzésben vett részt Rómában, a Pápai Magyar Intézet növendékeként: szociológiai tanulmányokat folytatott a dominikánusok által vezetett Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetemen; 1973-ban licenciátusi, majd 1975-ben doktori fokozatot nyert. A Rómában töltött évek alatt ismerkedett meg a Fokoláre lelkiségi mozgalommal, melynek – hazatértét követően – egyik magyarországi elterjesztője lett.
- 1976-tól 1989-ig az Egri Érseki Hittudományi Főiskolán a lelkipásztorkodásra felkészítő tantárgyakat tanította, és ezzel egyidejűleg a budapesti Központi Hittudományi Akadémián tanított magántanárként. 1991 óta tanít a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán.
- Fiatal pap kora óta építője, majd terjesztője volt a rendszer által szigorúan tiltott katolikus ifjúsági- és csoportmunkának, emiatt a rendszerváltásig folyamatos rendőrségi megfigyelés alatt állt.
- 1989-től 2014-ig alapító plébánosa a Káposztásmegyeri Szentháromság Plébániának. 1989 óta az Országos Lelkipásztori Intézet főmunkatársa, az országos Lelkipásztori Napok összefogó vezetője, 1994-től az Esztergom-Budapesti főegyházmegye felnőttképzési referense. 2004-től egyetemi tanár. 2014-ben egészségi állapotára való tekintettel nyugállományba vonult.
- Sok könyv szerzője; több száz tanulmánya, cikke jelent meg különböző folyóiratokban; számos előadást tartott Magyarországon és külföldön.
- Főbb elismerései: Püspöki tanácsos, érseki tanácsos, címzetes apát (1996); Az Újpesti Városvédő Egyesület Aranyhorog emlékérme (1995); Budapestért díj (1996); Újpestért díj (2002); A Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2012).
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!
Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.
Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!
Vezető fotó: Koppán Viktor Dávid / Fejér Megyei Hírlap
