Ha az embernek rossz a kedve, morcos arcot vág, ha jó mosolyog. Az érzelmeink általában kiütköznek az arcunkon – hacsak nem a kereskedelemben dolgozunk. Okos pszichológusoknak már az 1960-as években eszükbe jutott, hogy mi van akkor, ha a dolog fordított irányba is működik, azaz ha mosolygok, jó kedvem lesz. Milyen jó lehetne ezzel kezelni például olyan betegségeket, mint a depresszió. Rossz kedvem van? Sebaj, magamra öltöm a jókedély összes jegyét, és láss csodát, már vidám is vagyok! Elvégre az elme hatalma határtalan, minden fejben dől el!
A jelenségre azt a magyarázatot találták ki (ami egyébként Charles Darwintól származik, ő pedig a francia agykutató Louis Pierre Gratiolet-től kölcsönözte), hogy az agyunk folyamatosan megpróbálja értelmezni a szociális helyzetet, amelyben vagyunk. Ha látunk például egy embert, aki a színpadon áll reflektorfényben, remeg a keze és izzad, akkor ezt az agyunk úgy dekódolja, hogy biztosan fél a nyilvános szerepléstől. De ugyanez igaz saját magunkra is, az agyunk folyamatosan figyeli a testtartásunk, arckifejezésünk, izmaink feszült vagy ellazult állapotát stb., és abból levonja a következtetést, hogy milyen állapotban vagyunk, és aszerint fogjuk érzeni magunkat. Egyszerű, mint az egyszeregy.
Laboratóriumi viszonyok között tesztelték is az elméletet, és valóban: azok az egyetemisták, akiket arra kértek, hogy mosolyogjanak, vidámabbnak jellemezték magukat, mint azok, akiket arra kértek, hogy ráncolják a homlokukat. Egy amerikai pszichológusnak, bizonyos Fritz Stracknek viszont eszébe ötlött, hogy minden addigi kutatásnak volt egy óriási hiányossága, nevezetesen, hogy a kísérleti alanyok könnyen ki tudták találni, mire megy ki a játék, mit vár tőlük a kísérletvezető, és megpróbáltak aszerint viselkedni. Strack számos módszert kipróbált, hogy elterelje a kísérleti alanyok figyelmét, és elrejtse előlük, hogy valójában mire is megy ki a játék. Végül arra jutott, hogy egy ceruzát vetetett az egyetemisták szájába, amit nyitott szájjal, pusztán a fogaikkal kellett tartaniuk – az arckifejezésük olyan lett, mintha mosolyognának anélkül, hogy ennek tudatában lettek volna. A kontrollcsoport tagjai az ajkaikkal kellett tartaniuk a ceruzát, amely a szájvégek lekonyulását eredményezte. (Érdemes mindkettőt tükör előtt kipróbálni.) Szóval így, ceruzával a szájukban kellett a kísérletbe résztvevő diákoknak Gary Larson karikaturistának a The Far Side sorozatából képeket nézegetniük, amelyek valóban nagyon viccesek. És az elmélet így is beigazolódott: a ceruzát a fogukkal tartó (kvázi mosolygó) alanyok egy 10 pontos skálán átlag egy ponttal viccesebbnek ítélték a rajzokat, mint a kontrollcsoport. Elmélet igazolva, ügy lezárva. És valóban, azóta a hétköznapi pszichológiai tudásunk részévé vált a „mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád” bölcsessége, ami időről-időre felbukkan self-help guruk és női magazinok honlapjain.
Nagyon szeretek pszichológiai kutatásokról olvasni, de be kell vallanom – és ez lehet, hogy a saját korlátoltságom bizonyítéka –, inkább a szórakoztató irodalom részeként tekintek rájuk és nem tudományos munkákként. Szép elméleti építmények, amelyek akár működhetnének is. Akár. Rajtam kívül másnak is eszébe jutott, hogy esetleg valami nincs rendjén egyes pszichológiai kutatások tudományosságával, amelyeket ma szentírásként fogadunk el, és egy egész antropológiát alapozunk rájuk. 2008-ban tudósok egy csoportja arra vállalkozott, hogy megismétel 100 híres pszichológiai kutatást, vajon ugyanazokra az eredményekre jutnak-e, mint az eredetiek. Próbálkozásuk összesen 39%-ban bizonyult sikeresnek, tehát 71 kutatás esetében nem azt az eredményt kapták, mint az eredeti megtervezői. Nem valami jó arány.
Becsületére legyen mondva, hogy Fritz Strack maga ajánlotta fel a ceruzaharapdálós kutatását ismétlésre, annyira biztos volt a dolgában. Aki pedig vállalkozott rá, a University of Amsterdam pszichológus kutatója, E. J. Wagenmakers volt. Wagenmakersnak végül 8 országból 17 pszicholabort sikerült beszerveznie, amelyek vállalkoztak Strack kísérletének a megismétlésére. Nagyon ügyeltek a standardizáltságra, még a legapróbb részletekre is odafigyeltek – például a kísérletbe résztvevők ugyanarról az előre felvett videóról kapták az instrukciókat, nehogy a kísérletvezető személye bármilyen módon is befolyásolja őket. A kísérletek és az adatok kiértékelése hat éven keresztül tartott, míg végül az eredményeket tavaly augusztusban tették közzé egy tanulmányban. Az eredmények lesújtóak voltak. A 17 kísérletből 9-ben a ceruzát szopogató tesztalanyok egy vagy két tizeddel értékelték viccesebbnek a rajzokat, mint a homlokráncoló kontrollcsoport tagjai. A másik nyolc kutatásban pedig kifejezetten kevésbé élvezték a rajzokat a ceruzarágók mint a szemöldökösszevonók. Amikor Wagenmakers összesítette az eredményeket, abból néhány ezrelékes különbség jött csak ki, szemben Strack közel egy egészes differenciájával. Not good.
Mosolyogni mindettől függetlenül persze nagyon érdemes, csak nem magunkra, hanem másokra. A saját hajunknál fogva nem fogjuk tudni kihúzni magunkat a pocsolyából, az eddig egyedül Münchausen bárónak sikerült.
Krúdy Tamás
(A kutatásról és a replikációk körülményeiről ebben a cikkben lehet bővebben olvasni.)
Fotó: Ryan McGuire képe a Pixabay -en.
