Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?
Nekem inkább csínytevéseim voltak, amiről a szüleim nem is nagyon tudtak. Az egyik, amiről viszont nagyon gyorsan tudomást szereztek, ez: vidéken laktunk és nekem nagy szenzáció volt, amikor Pestre feljöttünk az unokatestvéremékhez, akik egy körgangos házban éltek, a legfelső emeleten. Mi ketten kimentünk az utcára néző erkélyre és elkezdtük lefele köpködni, közben nagyokat röhögtünk. Mindaddig csináltuk, amíg egyszer telibe nem találtunk valakit; akkor berohantunk és bebújtunk a zongora alá, de már csengettek… Az ajtóban egy hölgy állt, aki kérte, töröljük le a fejéről, amit odaköptünk. Alaposan kikaptunk az erről mit sem sejtő szüleinktől.
A másik történet: az általános iskolából nem mindig mentünk egyenesen hazafele, bandáztunk, és így néha a hírem hamarabb hazaért, mint én – pedig akkor még nem volt telefon sem. Egyszer az egyik osztálytársam arra biztatott, hogy törjük fel az iskola melletti buszmegálló raktárépületét. Sokáig vonakodtam, de addig piszkált, amíg a virtus felkerekedett bennem. Lefeszítettük a lakatot és bementünk. Tele volt benzines kannákkal, kettőt fel is borítottunk, amitől megijedtünk és elfutottunk. Tudtuk, hogy rosszat tettünk, de nem fogtuk fel, mekkora baj lehetett volna belőle. Nem is mertük elmondani otthon azóta sem. Most is szégyellem magam, ha ezekre gondolok.
Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?
Édesapám nem bölcselkedett, nem öntötte szavakba az érzéseit, sajnos, így csak a tetteire tudok gondolni, a kitartására és a munka becsületére. Gyerekkoromban nekem nagyon sokat kellett dolgoznom, edzésre is csak akkor mehettem el, amikor kezdődött, nem lóghattam a többiekkel, amit gyerekként nagy büntetésként, kényszerként éltem meg. Ugyanakkor ezáltal megtanultam tisztelni és becsülni a munkát. Láttam, hogy édesapám mennyit küzdött azért, hogy fenntartsa a családját – de ezt csak felnőttként tudtam igazán megbecsülni és ezért tisztelni érte.
Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a gyermekeinek?
Legyenek bátrak, ne féljenek. Nem a sötéttől vagy a farkastól, hanem a gondolataik és vágyaik megvalósulását illetően. Én gyerekként nagyon sokat szorongtam és ettől szeretném megkímélni őket. Ez nyilván rajtam is múlik, hiszen egy olyan nyíltságból és biztonságérzetből fakad, amit mi tudunk számukra biztosítani; és hozzátartozik egy stabil értékrend, az otthoni példák. És azt is szeretném átadni nekik – bár tudom, hogy nehéz, én sem értettem meg gyerekként –, hogy a munkát nem lehet megspórolni. Én megtanultam apámtól keményen dolgozni, de én már nem követem az ő példáját, már ami azt a fajta szigort és munkára fogást illeti. A gyerekeim már azt látják, hogy a semmiből, nulla aranyfedezettel mindenki könnyen sztár lesz; nincs helyi értéken kezelve a munka és az ember, és nem is lehet kapaszkodókat találni, ezért nekik még nehezebb hinni abban a felnőtt okoskodásban, hogy a szisztematikus és kitartó munka elnyeri méltó jutalmát – ez ma már szinte meseszerű fordulatnak számít.
Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?
Azt gondolom, ez ma már visszafordíthatatlan. Nekünk az egész szexus még középiskolás korunkban is sejtelmes, izgató misztikum volt; ma már nincs ez a bizsergés, minden könnyebben megkapható és így hamarabb érnek a fiatalok is. Ebben a kérdésben is a szabadosság érvényes, és ebből már nem lehet visszafordulni. Az LMBTQ-mozgalmak is ennek a szabadosságnak a vadhajtásai, amelyben mindent megkérdőjelezünk. Pedig a szabályok nem arra vannak, hogy mindent megkérdőjelezzünk, hanem arra, hogy ne folyjunk szét a nagy szabadságban – honnan is tudjon a gyerek dönteni ilyen kérdésekben vagy bármiről, amihez még nincs meg az érettsége… A kérdés tehát szerintem ebben az értelemben nem időszerű. És nem is biztos, hogy szükséges: én nagyon örültem, hogy voltak lányok az osztályunkban, lehetett értünk rajongani, szerelmes lenni, utálni őket – és ez kölcsönös volt. A nemek harca és küzdelme hozzátartozik az életünkhöz.
El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?
Sokszor eszembe jut, de jó lenne vagy lett volna bemosni ennek vagy annak, és miért vagyok olyan gyáva, hogy nem tettem meg. Persze utólag általában jobb belátásra térek, de azt nem tagadom, hogy vannak indulataim. De hogy ez jogszerű vagy sem… Nyilván nem, mert nem lehet legalizálni az erőszakot, de hogy létezik az emberben, hogy soha nem szorul össze a gyomra vagy ökle, képmutatás lenne tagadni. Viszont az önvédelem, a saját magam, a családom vagy mások védelme az más, az nem erőszak, az egy természetes védelmi reakció az erőszakra.
Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?
Vajon mi a nehéz helyzet? A lélekjelenlét mindig hasznos, de én nem szégyellem a könnyeimet sem. A higgadtságra szükség van, könnyebb úgy konfliktust kezelni, ha az ember megőrzi hidegvérét, de ez szerintem inkább vérmérséklet függvénye, kevésbé férfi-nő kérdés. Én például gyerekként is könnyen elsírtam magam, ha erősebben rám szóltak, ami ugye nem volt túl férfias; édesapám többször szembesített ezzel, de én most is vállalom a könnyeimet, megrendüléseimet. Ami egyébként a korral még könnyebben megy, ezért néha figyelnem kell, hogy önuralmat gyakoroljak. De mivel én ilyen lelki alkat vagyok, nem vetek meg senkit azért, mert sír.
Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?
Ezt a kérdést az dönti el, hogy ki mihez ért jobban. A porszívózáshoz kis túlzással mindenki ért, egy gyerek is; én is megcsinálom, de nálunk a háztartás felett a feleségem diszponál, 80-90%-ban ő is végzi el, én házon kívül dolgozom reggeltől estig. Nincs ez kimondva, megbeszélve, így alakult.
És figyelni kell a másik teherbírására. Vannak segítőink is, mert egyedül a feleségem nem is bírná az öt gyerekkel. Nálunk a takarítás után a rend fél-egy óráig tart. Igényünk persze volna rá, hogy mindig rend legyen körülöttünk, de ezt a vágyunkat el kellett engednünk.
Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?
Messze a feleségem mögött kullogok ebben, de nem elvi döntésből, és nem is lustaságból – bár nagyon szeretek lusta lenni, de csak ritkán tudom megengedni magamnak. De felporszívózom, ki-bepakolok a mosógépbe, megterítek, ha kell. Kifejezetten szeretek a ház körül tenni-venni és a gyerekekkel kapcsolatos feladatokból is kiveszem a részem, bár ebben is a feleségem vezet.
Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?
Valóban sokat dolgozom, de engem már nem a karriervágy hajt; persze, néhány szerepre még vágyom, de nincs bennem az a korábbi kényszer. Viszont adódott most sok olyan helyzet, kihívás, ami épp azért talált meg, mert 60 éves vagyok, és ezeket úgy érzem, vállalnom kell. De ez nálunk régóta komoly kérdés. A kaposvári igazgatást is azért hagytam abba, mert lehetetlen volt összeegyeztetni a családi életemmel: újszülött gyermekemet hetente kétszer láttam. Amikor jött a második, eldöntöttem, még egy ilyen „öngyilkosságot” nem követek el; pláne, hogy ilyen idős korban lettem apa. Nem is értem, hogy lehettem ilyen hülye, miért bíztam abban, hogy hátha menni fog a kettő együtt. Az ilyen „hátha” soha nem jön be, dönteni, választani kell. És most is, ha úgy jönnek össze a dolgaim, hogy 3-4 este nem vagyok otthon, a kapcsolatunk minőségén azonnal megérzem. Felizzik újra, de nem úgy: nem rögtön és nem azon a szinten – a gyerekek rögtön visszajelzik a hiányokat. De ez igaz a feleségemre is, amikor kevesebbet lát. Mi ezt úgy próbáljuk pótolni, hogy másfél havonta kitűzünk magunknak két napot, amikor csak kettesben vagyunk. És olyan is van, hogy csak a kicsikkel vagyok, ezzel próbálom kárpótolni azt, hogy sok este nem vagyok otthon. Az őszi színházbezárás, ahogy a tavaszi karantén is kicsit enyhít ezen, érezhetően jót tett a családnak. Ami pedig az egészségemet illeti, korábban voltak vérnyomásproblémáim, ami a sok stresszel függött össze; ezt is folyamatosan karban kell tartani, nem múlik el egyik pillanatról a másikra. Ezek figyelmeztető jelek, hiszen mégiscsak 60 éves vagyok. Próbálom sportolással, egy kis mozgással megőrizni az egészségemet, különösen most, de ebben is folyamatos szemrehányást teszek magamnak, hogy többet kellene figyelnem rá.
Ön szerint mi a házasság értelme, célja?
A közös élet létrehozása és annak következményeként az utódlás. Rilkének vagy egy érdekes mondata a kapcsolatokat illetően, ami első nézésre pesszimistának tűnik, mégis igaz: két magány, amely védi, körbeöleli és üdvözli egymást. Egész életünkben két önálló személyiség vagyunk, de ha a kitüremkedéseink lecsiszolódnak, akkor eggyé tudunk válni. A házasság az eggyé válás művészete; persze úgy, hogy közben megmaradjon az egyén is, soha nem cél legyőzni a másikat.
Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?
Jó lett volna nem ennyire türelmetlennek lenni. Mindent hirtelen akartam, és ha nem sikerült, kudarcként éltem meg – ez egy rossz lelki alkat, így visszatekintve, de hát nyilván ez volt belém kódolva. Ezt jó lett volna kikerülni, de egyébként meg vagyok békélve az életemmel. Talán, ha a feleségemmel korábban találkozunk…
Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?
Inkább lefordítanám a hőst példaképre. Ma nem az a hős, aki megvívja a csatát, bár ma is vívunk épp elég csatát mindennap, majdnem olyat, mint elődeink ’48-ban vagy ’56-ban, csak – még? – nem fegyverrel. Vannak példaképeink a történelemben, a politikában, a művészetekben, a sportokban, az élet minden területén; sőt, az én szememben még egy középiskolai tanár is lehet példakép. És fontos felmutatni őket a fiataloknak. Hogy szükség van-e rájuk? Már hogyne lenne. Mai hősökre is szükség volna, de ma nagyon nehéz kiszűrni, hogy ki az igazi példakép; könnyen összetéveszthetők nemcsak a gyerekek, még a felnőttek számára is. Ma annyi információ és csáberő van, amiben nagyon könnyen el lehet veszni. Félelemmel figyelem a fiatalok világát, hogy ők mibe tudnak megkapaszkodni. Ezért kellenek az igazi hősök, hiszen az ember alapvetően mintakövető, és megvan benne a jóra való hajlam. Viszont látjuk az ördögi erők térnyerését, és kérdés, mennyire tudunk ellenállni nekik, mennyire engedjük be a családunkba, és mi milyen példaképek tudunk lenni. Minden minta a családban alapozódik meg és ad megfelelő táptalajt, bármilyen idealisztikusan is hangzik, és aminek persze én sem tudok mindennap megfelelni.
Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?
A szakmám gyerekkori álmom volt. Középiskolás koromban erősödött meg bennem az, hogy színész legyek. Szüleim eleinte nem támogattak, féltettek, de aztán elfogadták és örültek a döntésemnek.
Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?
Nagyon sokszor eszembe jut az anyai dédnagymamám. Amikor meghalt, 8-9 éves lehettem, de olyan nagyon mély kötődés alakult ki köztünk, hogy hajlamos vagyok azt hinni, ő még most is figyel engem, ennyi év távlatában is. És édesanyámmal is jó lenne találkozni, többek között a sok rendezetlen kérdés miatt, ami közöttünk maradt. Az élők közül pedig egy zenészt választanék: amióta a gitárt kezembe vettem középiskolás koromban, azóta szerettem volna találkozni a rajongott Neil Younggal. Voltam koncertjein természetesen, de személyesen nem foghattam vele kezet – ez egy tinédzserkori álom, ami még ma is napirenden van.
Mit jelent önnek az, hogy „szent”?
Megingathatatlan, következetes, rendíthetetlen és tiszta. Ezek jutnak eszembe, amikor ezt a szót kimondom. És tudjuk jól, nagyon kevés ilyen ember van, ahogy fogalom is kevés van, amire ma azt mondhatnánk, hogy szent. Számomra például Assisi Szent Ferenc szent; és nem azért, mert a nevében benne van, hiszen ő már akkor is az volt, amikor még nem aggatták rá ezt a titulust.
NÉVJEGY – Jászai Mari-díjas színész, rendező, érdemes és kiváló művész.
- Cegléden született 1960. augusztus 19-én.
- 1983-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1983-1989 között a József Attila Színházban játszott. 1990-91-ben a kaposvári Csiky Gergely Színház színművésze. 1991-1996 között a Budapesti Kamaraszínház 1996-2000-ben szabadfoglalkozású. 2000-2002 között a Szolnoki Szigligeti Színház tagja, 2002-2011 között és 2017-től jelenleg is a Nemzeti Színház színművésze. 2010-2016-ban a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója.
- 2006-ban és 2010-ben a Zala megyei Magyarföld polgármesterévé választották.
- 2012 óta az M1, majd 2015-től a Duna Televízió
- Színházi szerepeinek száma 100 feletti, számtalan magyar játék- és tévéfilmben szerepelt, rengeteget dolgozik szinkronszínészként, legalább 30 CD-n és hangoskönyvben szerepelt.
- Díjak: Jászai Mari-díj (1993), A Színikritikusok díja (1998); Magyarföld díszpolgára (2000); Vámos László-díj (2013); Érdemes művész (2015); Kiváló művész (2019); Zala megye díszpolgára (2019); Sinkovits Imre-díj (2020).
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!
Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.
Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!
Fotók: https://mandiner.hu/cikk/20200808_ratoti_zoltan_interju
