A posztok, amiket megosztunk, a karrier, amit választunk, és az emberek, akikbe beleszeretünk, mind instant megoldások, hallgatólagos megegyezés önmagunkkal, és ha nem jönnek be szándékaink szerint, hát továbblépünk, választunk mást. Posztolunk mást, hátha azt majd jobban bekajálják az emberek, jönnek majd az azonnali lájkok, kattintások és megosztások, és szembejön úgyis egy másik álláslehetőség, ontja majd a közösségi média a nekünk való karrierlehetőségeket. Álmaink állása csak egy szappanbuborék, mert mindig lesz jobban fizetőbb, nagyobb kihívást jelentő és horizontot hatékonyabban szélesítő pozíció.
Így vagyunk az emberi kapcsolatainkkal is. Azt a párkapcsolati érettséget és biztonságot keressük azonnal, amely csak idővel fejlődhet ki, mert ez az élet normális rendje. Alig ismerjük még azt az embert, de instant módon, mohón várjuk a feltétlen összetartozás és elköteleződés állapotát, mely csak évek múlva, és az összecsiszolódás rengeteg elrettentő pillanatával érkezhet meg. Úgy tűnik manapság, semmi nem érdemel időt és türelmet – még a szeretet sem. Nem állunk készen, és senki nem tanított meg minket az áldozathozatalra, a kompromisszumkészségre, és a feltétel nélküli szeretetre. Gyengévé és befolyásolhatóvá váltunk, ezért nem fektetünk energiát és időt a valós emberi kapcsolatainkba, nem hagyjuk, hogy a szeretet, és más emberi érzések fejlődjenek, növekedjenek és virágba boruljanak, inkább lemondunk azokról idő előtt. Szabadidőpartnert keresünk, pillanatnyi izgalmat, borzongást várunk el, de nem hosszú távú megértést a legmélyebb csendjeinkben, nem köteleződünk el, és nem gyártunk közös emlékeket. Az idő múlásával megszűnik a kezdeti eufória, oszlik a lila köd, kínos csendek jönnek, elfojtott feszültség és mondvacsinált indokok a szakításra. Szomorúan realizáljuk, hogy senki nem készített fel bennünket erre a „földhözragadtságra”, ezért menni kell, tovább állni, venni a motyót, új opciót felkutatni.
Együtt lenni akárkivel manapság gyakran kényelmi szempont. Egy extra kiegészítő, bónusz, ami fontos tartozéka a materialista világnak, valamint a mai türelmetlen és rendkívül elfoglalt ember komfortérzetének. Inkább eltöltünk száz teljesen ismeretlen emberrel egy egész napot, mint azzal az egyetlennel, a Valakivel néhány órát. Mert vele, a Valakivel szemtől szemben beszélgetni kellene, talán kitárulkozni, megmutatni sebezhetőségünket, tökéletlen önmagunkat, maszkok nélküli emberi arcunkat, de az nem megy nekünk, hihetetlenül rettegünk, hogy majd a vesénkbe lát, információt, kifogásolható életeseményeket, sérült családi mintákat sejtsen meg rólunk, az kizárt. Még felhasználja ellenünk, jobb óvatosnak lenni, sohasem tudhatjuk. A legkisebb, leghalványabb vonzalom esetén már párkapcsolatot kezdünk, de nem definiáljuk, nem mondjuk ki, hogy mi a csuda ez közöttünk, és eszünk ágában sincs a legjobbat kihozni a másikból, vagy energiát, figyelmet áldozni rá, azonnal akarjuk. Ha kiderül a másikról, hogy esendő földi halandó, feldolgozni való múlttal, zűrös családi viszonyokkal, vagy kibeszéletlen lelki vívódásokkal, nincs mese, ejtenünk kell, nincs idő a lelkizésre, a nyavalygásra, meg a hisztire. Rengeteg emberrel találkozunk, de soha, egyetlen egynek nem adunk valódi esélyt. A modern technológia tudjuk, hogy módszeresen gyilkolja a valós emberi kapcsolódást, fizikai jelenlétünket felváltják a chatek és videóhívások. Nem érezzük szükségét, hogy lélektől lélekig valóban együtt legyünk, így is túl sok már egymásból, minden témát kiveséztünk online, nincs már miről beszélnünk.
Mi vagyunk a nyughatatlan vándor generáció, akik sokáig nem tudnak megülni egy helyben. Szeretjük hinni, hogy különbözőek vagyunk, nonkonformisták, akik nem hajtják fejüket a konvencionális társadalmi normák igájába. Az állandóság gondolata is elborzaszt, idejétmúlt, izzadtságszagú, társadalmi csökevényként értékeljük, folyamatosan új, színes, ingeráradat kell, nem monogámiára teremtődtünk. Mi vagyunk a szexuálisan felszabadult generáció, eltökélten hisszük, hogy külön tudjuk választani a szexet a szerelemtől. Mi vagyunk, a szedd fel-dobd el generáció, akiknél előbb jön a szex, mint a szerelem, aztán majd szabad akaratunkból eldöntjük, akarjuk-e azt a szerelmet, vagy csupán maradunk sexbuddy-k. A szex könnyen jön, a hűség nehezen, jól akarjuk magunkat érezni, ideiglenes, instant kielégüléshez jutva, és ha nem az igazi, nem kell a sok beszéd, párkapcsolati rizsa, indulós kávé kell, törlés a Facebookról, és az első kukába kidobott telefonszám, az kell. Logikus generáció vagyunk. Mérlegelünk, átgondolunk, pro és kontrázunk. Nem tudjuk már milyen őrülten, észveszejtve, minden racionális érvet ledöntve szeretni valakit, csak azért, amilyen, és úgy, ahogy van. Nem tudjuk már, milyen a szív az ész fölött. És nem tudjuk milyen hatszáz kilométert utazni azért, hogy egyetlen órára láthassunk valakit, ezért szakítunk a távolság miatt. Túl tudatosak, túlságosan okosak vagyunk a szerelemhez.
Rémült generáció vagyunk. Rettegünk minden észérvet hátrahagyva szerelembe esni, rettegünk azt őszintén kimutatni, félünk a szívtöréstől, fájdalomtól. Vigasztalhatatlanul keressük a szerelmet, aztán pánikszerűen menekülünk, ha megtaláltuk, magyarázatot sem adunk, mint a szellemek, felszívódunk, mintha sose lettünk volna. Eszünk ágában sincs sebezhetővé válni, vagy kifordítani a lelkünket. És mi történik? Talán kiengedjük a legcsodálatosabb embert az életünkből, ráragasztjuk az opció, az egy a millióból címkét, mert van még bőven kifogni való hal a vízben. És mi bénán lelógó karokkal, végzetesen inkompetensen, reménytelenül értetlenül és idegesítően viselkedünk a szerelem társasjátékában, figyelemre, és gyengédségre éhesen, ugyanakkor folyamatosan résen, mikor ütnek ki bennünket. Mert ugye ki szeretne megszégyenülni, vagy éppen fatálisan sérülni. Sokkal többet kellene foglalkoznunk emberi kapcsolatainkkal, a belső értékeinkkel, ám ez nehezített, mivel sok időt vesz igénybe, ami nekünk nincs, így sok esetben az önmagunkat egyáltalán nem ismerő, önmagunkkal harcban álló, esetleg éppen önmagunkat gyűlölő identitásunk egy hamis, kifelé vetített, külső énképet kezd el használni. Ezzel a fals, igaztalan képpel pedig senki se várhatja a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejező mondatot a történet végén.
Király Eszter
Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!
Király Eszter író, mentálhigiénés szakember, a Meddig tart a kapcsolatunk? sikerkönyv és A kapcsolat, amiért megéri című új könyv szerzője, három gyermek édesanyja. Írásainak, előadásainak témakörei a harmonikus és stabil párkapcsolat, a család, a kiveszőfélben lévő, hagyományos értékek megőrzése. Elhivatott segítője a pároknak, mottója: Két ember egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de hogy visszatalálnak-e egymáshoz, az legtöbbször döntés kérdése.”
