Biztosan sokak számára ismerős jelenet, hogy fiatalok, fiúk és lányok vegyesen ülnek néma csendben, és mindenki a telefonjába mélyed. Csevegnek – másokkal, olyanokkal, akik nincsenek ott. Ha nem lenne telefonjuk, unalmukban, egy idő után csak megszólítanák egymást…
Lassan végéhez közeledik a középiskolai szalagavatók időszaka, az idén úgy alakult, hogy ilyen vagy olyan okból többen is érintett voltam. Legutóbb például egy neves budai gimnázium ünnepségén vettem részt. Nagy volt a tömeg, már csak a galérián jutott hely, de onnan legalább jól lehetett látni mindent. Így gondolta ezt egy lelkes apuka és anyuka is, akik már jó előre bekészítették oda a széket maguknak és felállították a kameraállványt, hogy zavartalanul vehessék az eseményeket becuccolástól takarításig. De ez nem volt elég. Mindketten még a mobiltelefonjukra is felvettek mindent, egyetlen pillanat szünetet sem hagyva – maguknak, hogy megnézzék, milyen is a gyerekük a valóságban keringőzés közben. Mindketten végig egy képernyőt bámultak, miközben elmulasztották gyermekük szalagavatóját. Fizikai értelemben ott voltak, de valójában nem voltak jelen az ünnepségen – leszámítva talán azt a rövid intermezzót, amikor az anyuka rosszallóan rám nézet, amiért véletlenül meglöktem a mobilt tartó karját. (Egyébként szerintem jót tett a felvételnek.) Szóval ezt a kis közjátékot leszámítva mindketten a mobiljukba bújva töltötték az időt – bár ez sem teljesen igaz, mert az apuka időnként rápillantott az állványra rögzített kamera képernyőjére, hogy ugyanazt veszi-e mint a mobilja. Nem kellett csalódnia.
Pedig amit a képernyőn látunk az nem a valóság. Az a képernyő. Amikor megnézek egy focimeccset óriási önbecsapás lenne azt képzelni, hogy milyen jót fociztam. A férfi tettekre, cselekvésre, aktivitásra született, a képernyő, különösen pedig a tévéképernyője ettől fosztja meg. Ma Magyarországon átlag napi 5(!) órát tölt tévézéssel minden egyes állampolgár 0-tól 99 éves korig. Maradjunk csak a férfiaknál, és képzeljük el, mennyi mindent lehetne csinálni napi öt ajándék órában! Mennyit lehetne fúrni-faragni, sportolni, kirándulni, focizni a fiainkkal, mennyi fát lehetne ültetni, mennyi szemetet lehetne összeszedni vagy más módon hasznára lenni a világnak! Ehelyett ülünk a villódzó képernyő előtt és bámuljuk, amit valaki más a saját érdekei mentén beprogramozott nekünk. Napi 5 órán át! Minden házasság megmenthető lenne, ha ennek az időnek csak az ötödét egymásra szánná férj és feleség. Ehelyett nézzük a (többnyire amerikai) sorozatokat és fárasztjuk az agyunkat a tőlünk idegen (többnyire amerikai) társadalmi/kulturális problémákkal.
Azt mondjuk, a TV informál, pedig valójában propaganda eszköz, már a születésétől kezdve az volt. Nem véletlen, hogy Magyarországon a növekvő társadalmi feszültség hatására az ötvenes évek második felében kezdték el előkészíteni a tömeges televíziózást. Kicsit elkéstek vele, ugyanis a Magyar Televízió 1957. május 1-én kezdte meg a hivatalos adását – egy levert forradalom után. De nem is volt azóta ilyen mértékű társadalmi megmozdulás Magyarországon. A televízió ugyanis levezeti a felgyülemlő társadalmi energiát. Ha nem lenne TV az embereknek kezdenie kellene valamit magukkal – mondjuk eszükbe juthatna, hogy változtathatnának is a sorsukon. Ez pedig nem kívánatos. Azt hisszük, hogy a tévé pihentet, de valójában csak elveszi az energiát. Sokszor mondunk olyasmit, hogy „De jót fociztunk!, De jót sakkoztunk!” vagy „De jót játszottunk!” – de olyat sosem, hogy „De jót tévéztünk!” Sok óra csatornaszörfölés után az ember levertebbnek, kizsigereltebbnek, letargikusabbnak érzi magát, mint előtte. Elvettek tőle valamit, és nem is tudja, hogy mit. Az tettrekészségét, a kezdeményezőképességét, az életerejét. A TV a szó szoros értelmében kikapcsolja az embert – a saját életéből. Helyette nézheti másokét. Nem jó üzlet.
Nem vagyunk naivak, nincs kétségünk afelől, hogy a mai világból/-ban a tévé kikapcsolhatatlan, olyan hatalmas érdekek állnak mögötte. A közelgő ünnepi időszakra a csatornák különleges műsorkínálattal készülnek. Tisztában vagyunk vele, hogy felhívásunk pusztába kiáltott szó, mégis arra kérünk minden férfit, hogy a családja, a rokonai, a barátai, a hazája és persze a saját maga érdekében, az ünnepi időszakban, ha megengedheti magának, tévézés helyett csináljon valami mást.
Valaki úgy fogalmazott, hogy „mások véleményének összesége vagyunk”. Nincs menekvés. Szeretteink számára az leszünk, amit a szemük láttára teszünk, a cselekedeink konkrét eredményévé válunk előttük. Azzá viszont soha nem tudunk válni, amiről beszélünk nekik… Vagy még csak nem is beszélünk róla, csak némán vágyakozunk rá…
Neo
Fotó: https://www.pinterest.com/panaisbouki/asideia/
http://naldzgraphics.net/tutorials/create-an-artistic-one-eye-tv-man-in-a-grunge-vector-design/
