Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?
Gyerekkoromban elmentünk bringázni Pécsett. Nekem nem volt váltós biciklim, mert nem lehetett, ezért a Mecseken felfelé haladva igencsak megizzadtam. Így aztán igen megörültem, amikor végre elindultunk lefelé. Hajtottam is rendesen, nem tudván, hogy a Donátus nevű városrészből lefelé futó utca derékszögben kanyarodik a gyerekkórház előtt… Amikor hirtelen kiszaladt alólam az út, átkerültem a szemközti sávba, majd egy bokor alatt landoltam. Azon az úton menetrend szerinti buszok is jártak, de éppen akkor egyetlen jármű sem jött velem szemben… Csodával határos módon épségben másztam ki a bokorból, és a legnagyobb bajom az volt, hogy az elgörbült a bicikli felnivel nem mertem hazamenni, nehogy édesapám meglássa. Hazaérve megpróbáltam kikalapálni, de nem sikerült, ennek ellenére mégsem buktam le.
Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?
Világos, konkrétan megfogalmazott, keresztény nevelési elvek szerinti élet, és az abban való kitartás fontossága, az etikai elvek kiválasztásában pedig bölcsesség. Ha ezekből elkezdtünk kilógni, azonnal és egyértelműen jelezte: itt határ van. Édesapám nagyon szigorú, kemény, precíz, akkurátus, szabálykövető ember volt – olyan társadalmi rendszerben, amivel nem volt kompatibilis. Csak felnőttként döbbentem rá, hogy milyen komoly áldozatokat hozott az elveiért – lemondott az érvényesülés lehetőségéről –, noha a hétköznapi életvitelében nem látszott semmi rendkívüli. Amikor felnőtt férfiaktól hallottam, hogy fogalmuk sincs, az apjuk milyen alapon hozta meg a döntéseit, akkor jöttem rá, ez mennyire fontos, és milyen biztonságos volt a gyerekkorom.
Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne a gyermekeinek?
Ugyanezt, és azt, hogy erkölcsi szabályok és az élet értelmének megtalálása nélkül nem fog menni az életvezetés. Az anyag nem elég, ennél sokkal több az ember. Még akkor is, ha ez „sok bajjal jár”, és a mai világ nem akar erről tudomást venni. Bár szerintem ez régebben is így volt. Mivel gyermekeim mind felnőttek, most már „csak” nézem, hogy ebből mit valósítanak meg. Mindegyik gyermekem elköteleződött, rendezett kapcsolatban élnek, vannak elképzeléseik az életről, tudnak küzdeni, a nehézségekkel szemben kiállnak a számukra fontos célokért, ha kell, beleállnak a konfliktusokba és megpróbálják megbeszélni, rendezni azokat – ezek számomra mind fontos visszajelzések.
Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?
Gimnazista koromban egyszer valaki pejoratív megjegyzést tett az iskolámra, számon kérve, hogy mit keresek abban az „erkölcsileg züllött” intézményben. Meglepődtem, és nem is nagyon értettem a megjegyzést. Aztán kiderült, hogy az 1963-as alapítású intézmény volt Pécs első koedukált gimnáziuma, aminek következtében – legalábbis a kezdetekkor – nem volt túl jó híre. De 16 évvel az alapítás után már minden intézményben ilyen oktatást folyt, s mivel én már ebben nőttem fel, számomra nem volt ebben semmi meglepő. Ráadásul szerettem oda járni, és a képzés is színvonalas volt.
Azóta sok idő telt el, és mivel pedagógus lettem – ráadásul rendszeresen tartok életvezetés és párkapcsolatra felkészítő órákat –, volt alkalmam megtapasztalni, hogy mit jelent ezekről a témákról koedukált osztályoknak, illetve külön fiúknak és lányoknak foglalkozást tartani, egyre gyakrabban merül fel bennem, hogy milyen sokat veszítünk a nevelés terén a koedukációval. Ugyanis a fiúk számára egészen máshol vannak a hangsúlyok és máshogy értelmezik a dolgokat, mint a lányok. Ha ezt megpróbáljuk „megközölni” – azaz egyszerre oktatni mindkét nemet –, akkor pont a lényeget veszítjük el, és sem a fiúk, sem a lányok nem kapják meg azt, ami számukra szükséges lenne. Ráadásul a szaktárgyak oktatása esetében is vannak hangsúly-eltolódások, amelyek miatt más módszertani megközelítést kellene alkalmazni az egyes nemek esetén.
El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?
Nagyon jó kérdés; bár először is az erőszak mibenlétét kellene meghatározni, hiszen ma már ez a fogalom kezdi teljesen elveszíteni értelmét és eredeti jelentését. Például olyan esetekre gondolok, amikor máris erőszaknak értelmeződik, ha valakire furcsán nézünk egy meglepő – értsd: megdöbbentő – kijelentése következtében. Azt gondolom, hogy a szívből jövő gyűlölet lehet nagyobb erőszak, mint egy elcsattanó pofon, és egy pofon sem feltétlenül erőszak.
Mondok példákat. Erőszaknak nevezzük-e azt, ha valakit egy nagyobb rossztól durvának tűnő módszerrel mentünk meg: rácsapunk a gyerek kezére mielőtt a konnektorba nyúlna a csavarhúzóval; visszarántunk valakit, mielőtt figyelmetlenül az autó elé lépne – még ha esetleg ebben akár meg is sérül? Kérdés, hogy esetleg meg lehet-e menteni valakit az erkölcsi rossztól ilyen módon, és van-e mértéke, egyáltalán létjogosultsága a büntetésnek? Feltéve persze, hogy olyan környezetben élünk, amelyben van egyfajta közösségi megállapodás a normalitásról, és amelyben nem csupán „jogszolgáltatás” van, hanem még netán „igazságszolgáltatás” is. Persze újabb kérdés, hogy mi az igazság…
De visszatérve az eredeti gondolathoz, például nagyon hasonlóan fogalmaz az Ószövetségben a Példabeszédek könyvének szerzője és a Majka–Curtis duó a Belehalok című számban, amikor így fogalmaznak:
A ki szereti a dorgálást, szereti a tudományt; aki pedig gyűlöli a fenyítéket, oktalan az. (Péld 11,32)
Add a te elmédet az erkölcsi tanításra, és a te füleidet a bölcs beszédekre. Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal. Te vesszővel vered meg őt: és az ő lelkét a pokolból ragadod ki. (Péld 23. 12–14)
„Kellett volna a sorstól egy büdös nagy pofon!
Ami akkorát csattan az arcomon,
Hogy eszembe sem jut, hogy melyik a rossz út,
Valami kéz, ami visszahúz!
De nem volt senki, aki példát mutatott volna…”
Széki Attila (Curtis)– Majorosi Péter (Majka): Belehalok
És egy hasonlat: miért teszünk korlátokat az autópályák mellé, különösen ha hidakon vagy szakadékok mellett haladunk? Én úgy gondolom, hogy azért, hogy jól láthatóan elválasszuk a biztonságos utat a veszélyektől, mivel nagy tempónál egy kisebb hiba is végzetes lehet. Talán éppen ezért senki nem lepődik meg, hogy a korlátok meglehetősen kemény anyagból készülnek. Nyilván, ha valaki folyton belehajt ezekbe, akkor sérelmezheti, hogy komoly anyagi károkat és fájdalmat okozott neki a korlát, de tartok tőle, hogy nem értette meg a „korlát” fogalmát, értelmét és jelentőségét.
Azt gondolom, minden közösségnek szüksége van szabályokra a működéshez, amelyek biztonságot és védelmet jelentenek a tagoknak, és egyben segítik, hogy az adott közösség „úton” maradjon és célba is érjen. Ezért is fontos, hogy egy közösség meg tudja fogalmazni önmaga számára, merre tart tulajdonképpen… Akik viszont folyamatosan korlátokba ütköznek, s ezért a korlátok lebontását követelik, azokkal valamit kezdeni kell, mert követeléseik nem azonosak a közösség céljaival, ezért veszélyeztetik önmaguk és mások célba érését.
Ezeken túlmenően pedig még ott a jogos önvédelem kérdése, amikor a legalapvetőbb létszükségleteiben korlátozzák, esetleg egyenesen az életét veszélyeztetik valakinek, akár teljesen indokolatlanul… És bár az alapelvekben talán lehet egyetértés, a határok meghúzása és az árnyalatok szétválasztása nagy dilemma.
Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?
A „sírós férfi” problematikáját rendszeresen megkapom, többnyire fiatal hölgyektől, mondván, ez a baj gyökere, ezért nem lehet a fiúkkal, férfiakkal mit kezdeni; szerintük ez az érzéketlenség forrása és mindennél ékesebb bizonyítéka is egyben. Ilyenkor fel szoktam tenni a kérdést az osztálynak: mit oldana meg a sírás? Mire a lányok rávágják, hogy mindent, a fiúk meg csak néznek, mert nem is értik a kérdést. És ez pontosan megmutatja, mi a különbség a helyzet értelmezésében a fiúk és a lányok között. Persze jön az érvelés a lányok részéről, hogy azért nem értik a fiúk a kérdést, mert nem engedték őket sírni…
Számomra további kérdés, hogy megoldana-e valamit, ha például lerobban az autó, vagy a gyerek pimasz és visszabeszél, és a férfi sírva fakad? Mit szólna a szeretett hölgy ilyen esetben? Esetleg jön a harapós kutya, eldugul a mosogató, és a férfi ahelyett, hogy járna az agya a megoldáson, vagy nekiállna megoldani a problémát, tehetetlenségében elérzékenyül. Nyilván vannak ennél nagyobb tragédiák is, amikor a férfi bensője igazán megrendül. Mert meg tud! Egy gyerek, egy szeretett hozzátartozó elvesztése, amikor egészen komoly egzisztenciális, esetleg egészségügyi krízis áll elő, akkor van helye a férfikönnyeknek is, de talán ezek azért nem nagyon sűrűn fordulnak elő.
Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban engem ért volna atrocitás azért, mert sírtam. Igaz, nem sok sírós emlékem van. De ezzel együtt is igen nagy dolognak kell történnie, hogy felnőttként elsírjam magam, és még ha okom lenne is rá, akkor sem megy. Édesapámat természetesen én is elsirattam…
Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?
Amiben megállapodnak és egyetértésre jutnak a felek. Vannak a „szeretem”, a „nem annyira szeretem” és a „valakinek meg kell csinálni” munkák. Igazságosan el kell osztani ezeket, és szólni, vagy segítséget kérni, ha valaki úgy érzi, aránytalan vagy igazságtalan a leosztás. De nem jó sem a hallgatás – folyamatos belső dühöngéssel, amolyan „áldozattá változtatom magam” attitűddel –, sem a folyamatos panaszkodás a változtatás szándéka nélkül. Az e téren létrejövő megállapodás legalább olyan fontos része a kapcsolatnak, mint a pénz, az idő vagy a szexualitás. Ha e téren nincs rend, az széteszi a kapcsolatot. Ugyanakkor azt is jó leszögezni, hogy ez mindig felette lesz a „kényelmes” szintnek, tehát abban nem érdemes reménykedni, hogy magától menni fog…
Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?
Szívesen mosogatok, felmosok, porszívózok; ha kell, teregetek, fürdőszobát takarítok és – ahogy annak idején a gyerekeinkkel – szívesen foglalkozom az unokákkal, amikor csak lehet. Az viszont kétségtelen, hogy a feleségem sokkal ügyesebb, praktikusabb ezekben, és hamarabb eléri az ingerküszöbét a rendetlenség, mint nekem, így állandó lemaradásban vagyok mellette.
Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?
Inkább kapcsolati szempontból érzem túlzásnak, amit művelek, mert látom ennek hátrányos következményeit, ugyanakkor nagyon szeretem a munkámat és azokat a tevékenységeket, amiket folytatok. Korábban az anyagi, mostanra inkább az erkölcsi haszon miatt vállalom túl magam, ami persze megint relatív fogalom. De például a Családtudományi Szövetségben végzett munka, vagy egy-egy előadás, amit még erőn felül is elvállalok, ebbe a tárgykörbe tartozik. Érzékelem – a feleségem pedig rendszeresen jelezni szokta –, hogy ez így sok. A szándék meg is van a változtatásra, de még nem jutottam el a megvalósításig. Dolgozom rajta, de ez azért sem könnyű, mert nem mindig érzékelem, hol vannak a határaim, hiszen abban szocializálódtam, hogy dolgozni kell, és csak úgy fejlődhetünk, ha elmegyünk a határokig.
Ön szerint mi a házasság értelme, célja?
A hozzánk illő társ megtalálása, akivel megvalósítjuk az életről alkotott közös álmainkat, akivel együtt tudunk örülni a sikereknek és együtt dolgozzuk fel kudarcokat. Számomra férfiként nagyon fontos szempont volt, hogy ne csak csinos és vonzó nő legyen a feleségem, hanem a legjobb barátom is, akivel együtt fel tudjuk nevelni a – remélt és vágyott – gyermekeinket, megmutatva nekik is az élet csodáját.
Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?
Ez jó kérdés. Sokat gondolkodom rajta, és mindig oda jutok, hogy a mai tapasztalatommal sok fájó mulasztást látok, amiken szívesen változtatnék, vagy talán máshogy döntenék. Ugyanakkor azt nem tudom, hogy az jobb lenne-e, és nem találnám-e magam szemben olyan új problémával, amit így elkerültem. A másik dolog, hogy tudom, a döntéseimnél mindig igyekeztem a lehető legtöbb szempontot figyelembe venni és a legjobban dönteni. De hogy a kérdést ne kerüljem meg: nagy dolgokban nem változtatnék; az életet nem lehet és nem is kell visszacsinálni.
Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?
Egészen biztos, hogy igen; bár szerintem jobb lenne úgy fogalmazni, hogy példaképekre. Amikor az Életstratégia órákon családról, házasságról beszélgetünk fiatalokkal, és szóba kerülnek az apák, szinte mindig megfogalmazódik, hogy „az apa legyen példakép”, illetve „egy apa legyen szigorú, hogy legyen belőlünk valaki”. A gyermekeink és általában az utánunk jövő generáció ilyen szemmel figyel minket. Érdemes tehát elgondolkodni azon, hogy a mindennapok során mi milyen példaképek vagyunk? Azt élet megtört robotja, egy „lúzer”, vagy a mindig többre vágyó karrierista, akit csak az anyag érdekel, esetleg van célja az életünknek és kiszámítható értékek mentén hozzuk döntéseinket. Bár a média mai hősei szinte mindig magányosak és a társadalom perifériáján élnek, többnyire rendezetlen kapcsolatokban, úgy gondolom, hogy ennek pont az ellenkezője igaz: erős közösség tud csak hősöket nevelni; a düh, a magány, az elkeseredettség és a sérelmek vagy a bosszú önmagában nem elég. Ezért is tartom fontosnak a közösséghez való tartozást, mint amilyen például a Házas Hétvége vagy a Családtudományi Szövetség. Szerintem egyébként ma a normalitás megélése az egyik legnagyobb hősiesség. Vagy ha úgy tetszik: ha már mindenki teletetoválta magát, hogy különleges legyen, akkor újra divatba fog jönni az ép bőr…
Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?
Igen, szinte minden, és minden jobban, ahogy remélni mertem. Inkább azt mondanám, hogy csupán egyetlen dolog nem teljesült: a gyermekkorban megálmodott hivatás „A” verziója, de ezt ma már nem is bánom. Ugyanakkor elmondhatom, hogy a „B”, a „C” és a „D” terv is megépült, szépen, szervesen illeszkedve egymásba. A legfontosabb pedig a család, amiben sokkal többet kaptam mint reméltem, ami a legnagyobb örömöt jelenti, és utólag is egyértelműen jó döntésnek bizonyult, pedig a „történelmi helyzet” nem kedvezett a nagycsaládos álmainknak.
Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?
Azt hiszem Jézust tenném az első helyre. Olvasva is nagyon szeretem, de szívesen meghallgatnám „eredetiben”, mert a mostani világban sokan sokféleképpen próbálják szinkronizálni. Biztos vagyok abban, hogy tudna nekünk újat mondani, ami sok mindent a helyére tenne. Utána következne apai nagyapám, akiről nagyon sok jót hallottam, de személyesen sajnos már nem ismerhettem meg.
Mit jelent önnek az, hogy „szent”?
Egyrészt a tiszta Abszolútum, „ami több, mint emberi”; másrészt az erkölcsi értelemben vett, a pillanatnyi vágyaktól mentes, evilágban „emberként megélhető és elérhető maximum”.
NÉVJEGY – a Pécsi Egyházmegye közoktatási munkatársa, a Családtudományi Platform alelnöke
- Pécsett született 1964-ben.
- Felsőfokú tanulmányait a Janus Pannonius Tudomány Egyetem (Ma: PTE) biológia-rajz szakos tanárként; a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán etikatanárként végzett.
- Legfontosabb díja: Kopp-Skrabski-díj (Közönség szavazat, feleségével együtt, 2018).
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!
Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.
Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!
Fotók: Lambert Attila
Körössy László/Magyar Kurír
Vermes Nikolett / Pécsi Egyházmegye
