„A kutyán kívül az ember legjobb barátja a könyv. A kutyán belül meg túl sötét van ahhoz, hogy olvasni lehessen.” Komoly esély van arra, hogy ez a mondat lesz írói munkásságom legmaradandóbb eleme, és ez is csak fordítás, nem is tőlem származik, hanem Groucho Marxtól, az amerikai komikustól. Úgy hiszem, hogy ezt az idézetet én fedeztem fel és fordítottam le először magyarra 2003-ban, amikor egy magazin irodalmi díjához kerestem frappáns idézeteket arról, hogy miért is jó dolog olvasni. Nemrég, amikor egy más ügyből kifolyólag körbenéztem az interneten, belebotlottam ebbe az idézetbe, és ekkor döbbentett meg, hogy mennyire elterjedt.
Van egy jó barátom, H. A. egyetemi tanár, aki művészettel foglalkozik, de szűk körben bevallotta, hogy kortárs irodalmat egyáltalán nem olvas, és igazából Thomas Mann az utolsó, akit még örömmel vesz a kezébe. Az emberek szeretnek nagy regényeket, nagy történeteket olvasni. Ugyanakkor azt mondják, hogy a nagy narratíva halott, ma már csak sok kis narratíva létezik. Ami tehát a kortárs magas irodalmat illeti, olyan, mintha a kutyán belül lennénk mindnyájan: enyhén szólva sötétben botorkálunk. Amióta az írók elkezdtek történetek helyett szövegeket gyártani, azóta állt elő ez a nyomorúságos helyzet. A közeg, amit használtak – az írott nyelv – évszázadokig átlátszó volt, és nem foglalkoztak vele. Aztán a múlt században rájöttek, a nyelv nem pusztán befolyásolja a gondolkodásunkat, hanem annál sokkal alapvetőbben meghatározza, hogy egyáltalán mit tudunk elgondolni. A dekonstruktivista filozófia pedig egyenesen céljául tűzte ki a nyelv építményének a lebontását, elemeire szedését, dekonstruálását, hogy úgymond „megtisztítsa” a rárakódott történelmi rétegektől. A cél az, hogy jelölő és jelölt között felszámolják az egyértelmű viszonyt, az elmélet szerint ugyanis minden nyelv metaforikus, csak míg régen tudták, metaforákról van szó, addig ez az idők során feledésbe merült, és ma azt hisszük, az, amit értünk rajtuk, az az eredendő jelentésük. Például amikor kimondjuk azokat a szavakat, hogy „test” illetve „lélek”, azt hisszük, tudjuk miről beszélünk, hiszen ez egy eredendően adott ellentétpár, miközben a dekonstrukcionisták azt állítják, ez pusztán egy mára már érzékelhetetlen nyelvi hagyomány. Ezek a gondolatok termékeny talajra hullottak, és az irodalom, valamint sok író elkezdett a nyelvvel, saját szakmájával, az irodalom mibenlétével foglalkozni, és ezzel beteljesített egy majd két évszázados próféciát. A német filozófus, Friedrich Hegel ugyanis úgy találta, hogy kora művészete (1828-at írunk) már megvalósította a benne rejlő lehetőségeket, és nem marad más hátra számára, mint hogy lezárja a saját fejlődését, és tudománnyá váljék, azaz saját mibenlétét kezdje el analizálni. Hegel szerint ebben a fázisban a művészet már teljesen elszakad az őt korábban éltető mítoszoktól, transzcendenciáktól, sőt még az esztétikai élménytől is, és csak saját eredendő természetének az elemzésével lesz elfoglalva.
Ezt a gondolatot akkor értettem meg igazából, amikor 1999-ben a november 17-én megrendezett aukció előtt a Sotheby’s-nél meg lehetett szemlélni az árverezésre szánt műalkotásokat. Ott láttam meg Robert Gober Sink drain, 1988 című alkotását, ami egy mosogató-lefolyó a kiállítóterem falához erősítve. Ekkor fogtam fel, hogy ez a művészet már nem törődik szépséggel, esztétikai élménnyel, ez a művészet már nem szimbolikus, nem mutat túl önmagán, itt az van, amit látunk: ez a művészet csak önmagával van elfoglalva, ugyanúgy, mint a filozófia, a matematika vagy az elméleti fizika. Gober alkotása végül 167 500 dollárért kelt el, pedig még csak alá sem volt írva. Boldog tulajdonosa nyilván maga is kitette otthon a falára, mert ott a falon sokat ér: ott örvénylik benne a teljes modern művészet, mielőtt végleg eltávozna a lefolyón.
Krúdy Tamás
Fotó: sothebys.com – a képen Robert Gober egyik műalkotása látható (nem a cikkben szereplő alkotás)
