Két lányom van. Apaként tudatosan gondolkodva és nem csak sodortatva magam a trendekkel, riasztó kép tárult elém. Nevelésükben el kell indulni egy úton és muszáj menni rajta. Melyik utat válasszam? Mi az, amit a sok hatás között én személyesen tehetek hozzá a nevelésükhöz? Milyen üzenet közlésére szövetkezzünk azzal a Nővel, az Anyával, akivel együtt indítjuk útnak Őket? Milyen alapok lefektetését javasoljuk lányaink életéhez?
Pár évtizede az a trend, hogy mire lányaink felnőnek, tízezerszer hallják tőlünk, szülőktől, hogy “úgy tanulj, úgy gyakorolj, úgy építs karriert, úgy tegyél félre pénzt(!), úgy KÉSZÜLJ, hogy egyedül, önállóan is meg tudj állni a lábadon. Sőt, gyermekeidet is el tudd majd tartani. Bármikor. A jég hátán is… Legyen minden a sajátod(!), ne számíts senkire, jó ha van, de ne legyen lényeges…
Egész életükben arra programozzuk, arra készítjük, hogy majd ha elválnak, az (anyagi) biztonságukat akkor is önállóan megteremtsék.
Csodálkozunk, hogy a program beteljesíti önmagát és megvalósítják azt, amire oly sokáig készültek? Csoda, ha elválnak? Csoda-e ha nem összpontosítanak a párválasztásra, ha nem gondolják meg százszor is előtte, hogy kivel kötik össze az életüket, ha nem érzik a választásuk tétjét, csak úgy belevágnak? Hisz ha véletlenül összejön a házasság, az eleve a “B” verzió, ha meg nem jön össze, akkor következik a jól megalapozott, válásra építő “A” terv… A Fő Program…
Ha erre készítem az amúgy is hatalmas energiákkal megáldott, hiper-ügyes és szuper-okos lányaimat, akkor csodálkoznom kell-e azon, ha boldogtalanságra kárhoztatom? Férfi legyen a talpán, aki feleségül vesz egy Férfi által férfiasított bombázót, aki bárkit lenyel reggelire… Csoda-e ha nincs Férfi, aki ezt az állandó versenyt folyamatosan állná, az egekben levő követelményeknek megfelelne? Ahol a “családban” nem egy, hanem két férfi-energia ütközik? Ahol a kíméletlen küzdelem egyik szereplője női testtel és női harcmodorral is(!) rendelkezik űberelhetetlen extraként? Hol van az önállóság és az egyedüllét határa?
Sugallhatnám azt is – esetleg, habár ez ma nem trendi – hogy mindaz, amiért dolgozni, karriert csinálni, pénzt keresni, személyiségfejleszteni érdemes, azt csakis egy Férfival közösen tudják megvalósítani. Hogy arra készüljön: ketten kell összeadniuk a legjavukat, ketten kell felépíteniük az életüket, amiben egyenlőséget csakis az egymásnak való kiszolgáltatottságban és az ebből fakadó bizalomban találhatnak…
Mert mindenben lehetnek önállóak, csak a boldogságképes utódok “létrehozásában” nem, és ez a feladat a szüléssel nem bevégződik, hanem elkezdődik és a boldogságképesség mintájának átadása életfogytig tart… Nem törhetnek meg közben, mert akkor megtörik a minta is… Tiszta-e, hogy ha egy férfival együtt vállalnak közösséget, akkor annak EZ a célja és nem más, és minden más csak eszköz?
Bízhatok-e ma abban, hogy olyan Férfit talál majd, mint amilyen én vagyok? Aki ott vagyok, akire számítani lehet, aki tudja, hogy a mi a cél, és aki mindenét beleadja a közösbe, aki érte is vagyok és a gyermekeinkért is? Bízhatok-e abban, hogy ezerszer is meggondolja majd és jól választ? Mert tudja, hogy a párja kiválasztásnak életbevágó a tétje! Nem csak a saját életébe vág, hanem a gyermekei és unokái életébe is?
Vajon arra neveljem, hogy erősebb, okosabb, gyorsabb, jobb legyen mint bármelyik Férfi, vagy arra, hogy örömét lelje nőiességében egy Férfi oldalán? Vajon tudom-e, tudjuk-e ma párjainkkal együtt erre nevelni Őket? Vajon merjük-e? És vajon nem kárhoztatjuk-e Őket a biztos boldogtalanságra? Vajon felnőttkorukra nem lökjük-e Őket pszichológusok karmai közé mi magunk, már most?
A magazinokból, az óriásplakátokról, a tv-rádióból rájuk ömlő trend egyértelmű?
Mit tegyek én, az apa?
Két kicsi lányom van. Apás lányok, szemem fényei! A Férfiak Klubját részben azért alapítottam meg, mert az idő kerekét előrepörgetve aggodalommal töltött el, amit a környezetemben tapasztaltam: ha azt szeretném, hogy lányaim húsz év múlva olyan férfiakra leljenek, mint én igyekszek lenni, mint amilyenek mi vagyunk itt a Férfiak Klubjában, akkor még MA össze kell fognunk Férfitársaimmal és neki kell fognunk ezen dolgozni, példát mutatni. Nekünk, apáknak, nagyapáknak biztosan! Nőtársaink támogatását is remélve…
De a dilemmám még nincs feloldva. Nem csak Férfiakat kell nevelnünk a jövőnek, hanem Nőket is. Nekünk, Apáknak is van ebben feladatunk, felelősségünk! És mit tegyek szerény, de nem elhanyagolgató eszközeimmel: férfiakat meghazudtoló és túlszárnyaló, vagy férfiakkal együttműködő, nőiességében kiteljesedő emberré próbáljam nevelni a lányomat? Melyik úton válik Nővé? Melyik úton lel majd nagyobb valószínűséggel boldogságra és melyik taszítja a biztos katasztrófába?
Van mit tenni, de előbb tegyünk rendet fejben. A kérdésre most kell választ adnom…
Bedő Imre
Fotó: AP Photographie / Foter / CC BY-NC-ND
