Kedves hölgyismerősöm tudja, hogy a Férfiak Klubja egyre népszerűbb. A minap ezt írta mobilról: „A metrón hat fiatal fiú (18-20 év) mellett ültem, akik mindamellett, hogy úgy néznek ki, mint a lányok, nem kézfogással, hanem puszival búcsúztak el egymástól. Most sokkban ülök a metrón… Ez komoly? Tényleg kell a Férfiak Klubja!”
Elgondolkodtam. Mi van a fiúkkal? Kapcsolataikat már nem egy kézfogásra „alapozzák”? Vajon kiskorukban sem vágytak arra, hogy majd egyszer „saját jogon” – és ne a szüleik barátainak nevető unszolására – nyújtsanak kezet egy másik férfinak? Vajon az élő, személyes Férfiak Klubja kitölthet ekkora űrt?
Elképzelem, ahogy ezek a fiatalok hosszasan győzködik egymást, szégyenlősen, leplezve, először „próbálják ki” az ősi, rusztikus és „elavult” kézfogást, amiről az öregek hadoválnak. És várják a hatást…
Majd posztolják, hogy semmi… Semmi nem igaz abból amit a Dínók erről mondtak… Még hogy a kézfogása melegéből, szorításából, kéztartásából, a bőre keménységéből, érzed a másik embert egészében? Mindent tudsz róla? Ugyan…
– Az új sráccal, a Józsival kezet fogtunk…
– És milyen volt?
– Olyan puha, meg langyos. Olyan semmilyen…
– És a szemében mit láttál?
– A szemében? Semmit! A kezünket néztük…
Innen szép nyerni. Szép feladat. Hogy azt, ami régen magától értetődő felnőtté válási folyamat volt, amely során mindenki magától jött rá egy ilyen gesztus gyakorlati jelentőségére, azt ma oktatni kellene… El kellene tudni magyarázni… Hogy a gyakorlat teszi a mestert… Hogy milyen a másik ember szemébe nézni közelről, miközben a kezét szorítod… Hogy a kézfogás erejét és információtartalmát sok száz „tapasztalat” után kezdjük „megérezni”. Hogy minden tudatos érzékszervünk és tudatalatti antennánk is automatikusan közvetíti a rejtett valóságot a másik emberről… Az összképet, azonnal… Megírható egy ilyen tananyag? Meg lehet ezt tananyagként tanulni?
– De a chathez mindez nem is kell.
– Ez igaz…
