Van egy kis könyvecském, amolyan útravaló, tele idézetekkel. Nagyon régen, útkereső életszakaszban kaptam az egyik kedves barátomtól. Arra az esetre, amikor majd elveszettnek érzem magam és a régi, időt álló bölcsességek utat mutatnak. A fenti idézet is ebből a könyvből való. Szerző nélkül. De végül is nem fontos, ki jegyezte le ezt a két mondatos gondolatot. A lényeg az, hogy a mindennapokban jó lenne a gondolataink közé vésni, hogy onnan soha el ne tűnjön, mikor változunk, döntéseket hozunk.
Az ember, amikor szerelmes lesz, az esetek döntő többségében nem mérlegel. Egy meghatározhatatlan belső iránytű mozgatja afelé az ember felé, akibe szerelmes lett. Ez az a korszak, amikor a másik ember személye átlényegül. A legszebbé, a legjobbá, a legfantasztikusabbá. Hibátlan és tökéletes a másik.
Valójában az, vagy csak mi akarjuk annak látni? Ez általában a párkapcsolatok és házasságok alatt hamar kiderül.
Addig, amíg a két ember egymáshoz csiszolódó korszakát együtt, kettecsként éli át, nincsenek nagyobb kérdések. A csiszolódás eredménye vagy a tartós együttlét, vagy a szétválás lesz.
De mi van akkor, mikor emellett gyermekek is vannak már a családban? Hogyan éli meg egy gyermek a szülők boldogsággal vagy kevés örömökkel teli pillanatait? Mekkora és milyen tiszta tükör egy pár számára a saját gyermekük megnyilvánulásai?
Elmesélek két átlagos történetet.
A fővárosi lakásom felett él egy középkorú házaspár. Valójában nem tudom, mennyi ideje lehetnek házasok, ötvenes éveik elején járnak, húszas évei közepén járó, egyetlen szem lánygyermekkel. Csendesen éldegélnek, de havonta egyszer óriási üvöltözések és ajtócsapkodás mellett egymás gyalázása rengeti meg a lakóközösséget. A legutóbbi odáig fajult, hogy a hölgy alkoholos állapotban egész éjjel trágárul óbégatott mint a fába szorult féreg, és a létező összes férfit elhordta mindennek. Mellette tört és zúzott. Mindezt hajnali kettőkor. Akkor kissé zaklatott állapotban felbattyogtam és nemes egyszerűséggel rátapasztottam a kezem a csengőre, hátha abbahagyja. Miután vagy tízszer ököllel megdöngettem az ajtót, alábbhagyott a dühöngés. Mivel minden más szomszéd a résnyire nyitott ajtón keresztül szemlélte az eseményeket, másnap hálával árasztottak el, hogy nahát, végre valaki, aki keményen beleállt a szituációba, mert ez sajnos évek óta így megy ebben a családban. Nagyon fáradtan a kialvatlanságtól és enyhén bosszúsan motyogtam az orrom alatt egy „nincs mit”-et a lakóközösségnek. A felső szomszéd tudhatta, hogy én voltam az éjjeli rend őre, mert a férfi a metlachi alatt közlekedett egy ideig. Három hét múlva megismétlődött ez a kellemetlen szituáció és ekkor nem bírtam tovább, kérdőre vontam a hölgyet, „ugyan, ha ennyire gyűlölik egymást, és nem bírnak együtt élni, 1. miért nem mennek el párterápiára, hozzák rendbe az életüket, 2. ha nem működik sehogy sem, miért nem költöznek szét?” A hölgy döbbenten nézett rám, elfelejtett megsértődni is a kéretlen tanácsokért. Azt mondta: „neki az első nem is jutott eszébe eddig…”
Az érdekesség az volt, hogy valamelyik nap a lányuk egy autóban ült a ház előtt és veszekedett, gondolom a saját párjával. Megdöbbentő volt hallani, hogy ugyanazokkal a szavakkal és szövegkörnyezetben illette a fiatal férfit, mint az édesanyja. Szóról szóra. Az másik meglátás, hogy még életemben nem láttam mosolyogni.
A másik történet a szemközt lakó házaspár átlagos napját érinti. Reggelente, 7 óra előtt az úriember megjelenik egy kistestű kutyával, a felesége pedig egy szatyorkával. A férfi térül-fordul a kutyával, addig a felesége megjárja a pékséget. Még együtt kint bóklásznak vagy öt percet a legelésző ebbel, és közben a szellőztetés alatt hallani a diskurálást. A munkáról, a fiukról, a kutyáról, az állatorvosról, az időjárásról. Ezt megtehetnék zárt ajtók mögött is, de nekik bárhol és bármikor jólesik beszélgetni bármiről. Jó múltkorában találtak egy cicát a késő esti sétakor, és felcsöngettek hozzám, hogy nem-e az enyémek közül valamelyik. A hölgy a kocsik mellett négykézláb a földön hívta a cicát, a férje addig a kutyát visszahozta a házba, majd újfent együtt mászkáltak az autók mellett, és közben jókat kuncogtak. Az egyik nap belefutottam egy fiatal párba (a srácot látásból ismertem), a házban vettem észre, hogy hozzájuk tértek be. Egész délelőtt a hangos nevetésüket hallgattuk és némi közös örömzenélést is. Aznap kaptam pár szelet sütit tőlük, csak úgy. A sütire tejszínhabbal egy mosolygó jel – smile –volt rajzolva.
Két átlagos történet. Két átlagos család. Két átlagos gyerek. Átlagos napok és életek.
Azt nem mondom, hogy az egyik család csak boldogtalan, a másik pedig csak boldog. Nem is biztos, hogy a kontraszt tényleg ekkora, hisz az életük minden pillanatát nem hallom és nem látom. Nem tudom, mi vezethetett el odáig, hogy valaki dühében úgy illesse a másikat, ahogy; és nem tudhatom, milyen és mekkora kompromisszumok árán él valaki csendes örömben a másik ajtó mögött.
De mégis, ott voltak a fiatalok. A lány és a fiú. Az egyik mosolytalan, enervált és veszekedős. A másik pedig még a szomszédnak is szmájlis sütit ad.
A két történet veleje és lényege egy és ugyanaz: mindaz, amit otthon megélünk, teszünk, érzünk, amilyen döntéseket hozunk, ahogyan vállaljuk, vagy nem vállaljuk érte a felelősséget és a következményeket, az azonnal teret kap és működési mintaként hat a gyermekeink életében.
A pszichológusok munkája és a terápiák zöme a gyermekkori feldolgozatlan élményekről – direkt nem írok traumát – és működési mintákról szól. A parkolópályára tett nőiességről és férfiasságról, a kapcsolódni képtelenségről, a döntésekhez és felelősséghez való fel nem növésről.
Kedves Hölgy- és Férfitársaim!
Vajon képesek vagytok-e arra, hogy felmérjétek, mi mindent örökítetek át egyetlen pillanat, perc alatt? És évek alatt?
Képesek vagytok-e felmérni, hogy saját működéseteket tükörképként adja vissza számotokra gyermeketek?
Képesek vagytok-e dönteni egy boldogabb élet mellett? Tudjátok-e, odáig milyen út vezet? Hogyan lehet és kell egészségesen kapcsolódni egymáshoz? Hogyan lehet segíteni a másikat az összecsiszolódás alatt, gyerekekkel vagy akár nélkülük, ha a szerelem tovalibbent és maradtak a hétköznapok? Hogyan lehet nap mint nap megtalálni a másikban, ami izgalmas, ami kihívás, ami felemelő, ami összeköt, aminek örülünk, amiért minden egyes nap hazamegyünk?
Hogyan tudtok jól összetartozni és ennek a működését ajándékként tovább adni gyermekeiteknek?
Az egész világ egy hatalmas örökítő „gépezet”. Minden helyet kér és kap benne. És minden tovább él. Egy másik emberben.
Olvasd el a korábbi részeket is (kattints a címekre):
A kezdetek folytatódnak: Beavatás 1.
A kezdetek folytatódnak: Beavatás 2.
Kezdetek után a folytatás: Ha fiú lennék…
A Férfivá válásban fontos az anya elengedő szeretete!
Így határozzák meg egy ember egész életét a fogantatás, várandósság és születés körülményei
Hogyan ne váljanak a szülői vágyak korlátokká a nevelésben?
Minden férfi tegye fel ezeket kérdéseket, ha apaként férfit nevelne a fiából
E. A. K.
Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!
Fotók: rmac8oppo on Pixabay.com
