Az egyetemi professzor állítása szerint az apák hiánya és az iskolák elnőiesedése következtében a fiúk a pornó és videojátékok elszigetelt világába menekülnek. Zimbardo szerint a fiúk unatkoznak az iskolában és egyre kevésbé vannak előttük motiváló férfiminták.
Nagy Britanniában egy mai fiatalnak gyerekkora végére nagyobb eséllyel lesz tévéje a hálószobájában, mint apja az otthonában. A fiúk, még ha vannak is mellettük apák, nem nagyon foglalkoznak velük: minden félórányi apa-fia beszélgetésre 44 óra jut, amit a fiúk a tévé, az okostelefon vagy a számítógép képernyője előtt töltenek el.
Valójában mennyire számítanak ezek? – tettem fel a kérdést Philip Zimbardo amerikai pszichológusnak, aki ezeket a statisztikákat Man (Dis)connected: How Technology Has Sabotaged What It Means To Be Male (A (ki)kapcsolt férfi: Hogyan tette tönkre a technológia a férfiasság értelmét?) c. könyvében idézte. Miért van szükségük a fiúknak apára?
Zimbardo, a Stanford Egyetem professor emeritusa azt felelte, hogy mindenkinek szüksége van anyára és apára, mert ők különbözőképpen szeretnek. „Az anyák feltétel nélkül szeretnek – az anya azért szeret, mert az ő testéből jöttél a világra. Hazahozod a bizonyítványodat, ami tele van hármassal. Az édesanyád erre azt mondja: »Rendben. Anya így is szeret téged. Legközelebb próbálj meg kicsit szorgalmasabb lenni.«”
„Az apák feltételesebben szeretnek. Ha akarsz zsebpénzt, ha nem akarod, hogy kikapcsoljam a számítógéped, akkor valamit teljesítened kell. Mindig is ez volt a megállapodás apák és fiúk között – nem kapsz zöld utat csak azért, mert létezel, csak azért, mert az én nevem van a születési anyakönyvi kivonatodon. Azért csinálsz meg valamit, mert azt akarod, hogy az apád szeressen és büszke legyen rád. A külső motiváció központi forrása a gyerekek csaknem felénél eltűnt.”
Zimbardo és társszerzője, Nikita D Coulombe könyve azt taglalja, hogy a mai fiúk miért nem érnek férfivá, ahogyan – úgy tűnik – a korábbi generációkban a fiúk tették.
A szerzőpáros állítása szerint, míg a lányok egyre sikeresebbek a való világban, a fiúk a kibertérbe vonulnak vissza, az internet világában keresve azt a biztonságot és megerősítést, amit nem kapnak meg máshol. Az iskolában unatkoznak, egyre kevésbé van előttük motiváló apaminta, hiányoznak azon képességeik, hogy valódi romantikus kapcsolatokat alakítsanak ki, úgy érzik, joguk van arra, hogy mások (általában a szüleik) munkája révén készen kapják a dolgokat, és igyekeznek elkerülni az adósságokkal, megelégedettség nélküli munkával és egyéb fárasztó kötelességekkel fenyegető felnőttkort. Ebből kifolyólag eltűnnek a szobájuk mélyére, ahol a professzor szerint a pornó, videojátékok és Ritalin iránti függőség kialakulásának veszélye leselkedik rájuk.
Zimbardo szerint nem csoda, hogy a populáris kultúra bővelkedik „papucsokban” vagy infantilis balfékekben (lásd: Jackass – A vadbarmok támadása, Failure to Launch – Anyám nyakán, Step Brothers – Tesó tusa, Hall Pass – Elhajtási engedély vagy a Hangover – Másnaposok sorozat), akiknek se gazdasági céljuk, se érzelmi intelligenciájuk nincs és alkatilag képtelenek felelősséget vállalni, felelősen cselekedni.
Zimbardo kutatásai szerint az afroamerikai fiúk többsége generációk óta női dominanciájú háztartásban nő fel. „60-70%-uk női világban nő fel. A fekete gyerekek gyenge teljesítményét én nagyrészt arra vezetem vissza, hogy nincs jelen az életükben egy apa, aki követelményeket támaszt és korlátokat szab. Ez immár a fekete közösségből a fehér közösségre is átterjed.”
Az Amerikai Egyesült Államokban kb. a fiúk egyharmada apa nélküli családban nő fel, míg Nagy Britanniában a gyerekeknek kb. egynegyedét csak anya neveli fel – háromszor annyit, mint 1971-ben.
De várjunk csak! Az apa hiánya nem ugyanúgy érinti a lányokat, mint a fiúkat? Úgy tűnik, nem.
„A férfiak kivonják magukat a dolgokból, miközben a nők többmindenben vannak benne. A nők keményebben dolgoznak a munkahelyeken, szorgalmasabbak az iskolákban, ami az eredményeiken is meglátszik – tavaly az összes fajta diplomából a nők szereztek többet, beleértve a mérnökit is. Ez a világ minden tájáról származó statisztika. Ma számos főiskolán nagy űr tátong, mivel egyre több fiú hullik ki a közép- és felsőoktatásból.”
Zimbardo számításai szerint Nagy Britanniában és az USA-ban számos főiskolán és egyetemen 5-10%-kal több nő van, mint férfi. „Ezért pozitív diszkriminációt fognak alkalmazni a férfiak érdekében, mivel az egyik indok, ami miatt a nők főiskolára mennek, nyilvánvalóan az, hogy pasit találjanak maguknak.”
Miért hajlamosabbak a fiúk a kibertérbe visszavonulni, mint a lányok? „A fiúk sosem voltak önelemzők. A fiúk a cselekvésre, tettekre, míg a lányok inkább a létezésre és érzésekre koncentrálnak. A videojátékok új világa a cselekvést, akciókat és nem igazán a gondolkodást ösztönzi. A videojátékok nem annyira vonzók a lányoknak.”
Cikkajánló: Férfiak tömegei az önkéntes sterilizálóban!
És a pornográfia? „Az egymáshoz viszonyított arányokat nehéz megállapítani. A lányoknak viszont ez egyszerűen unalmas. Általában véve a szex a lányoknál mindig is a romantikához kötődött – sokkal inkább, mint a fiúk számára. Az utóbbiaknak ez mindig inkább vizuális és fizikai dimenziójú volt. Feltételezem, hogy a fiúk többet maszturbálnak, mint a lányok – de erről nincsenek megbízható adataink.”
„A tanárnők csodálatosak lehetnek, de olyan képességekre szolgálnak mintául, amelyekben a lányok jók…” (Philipp Zimbardo) (Forrás: Facebook Twitter Pinterest)
Zimbardo úgy véli, az online pornográfia jobban tetszik a fiúknak, mint a lányoknak, részben azért, mert megszüntették benne a valódi történetet. „Régebben a pornográfiának jellegzetes módon volt cselekménye. Volt pl. egy olyan film, mint a Deep Throat (Mély torok), amelyben valamilyen érdekes téma kibontása során az emberek szexeltek egymással. Manapság a fizikai és szexuális kontaktuson kívül semmiről nincs szó.”
A professzor szerint az ilyen anyag vezeti be egyre nagyobb mértékben és súlyos következményekkel a fiúkat az emberi szexualitás világába. „Ez nagyon rossz bevezetés, mivel kizárja a romantikát és a szerelmet. Kizárólag vizuális, ezért észre sem vesszük, hogy mi hiányzik – az érintés, a csók, a kommunikáció, a határok közös kezelése. Amikor százezer példát látunk erre, ez lesz a társas norma. Minden fiú elhiszi, hogy ez az, amit a nők, a lányok akarnak.”
Zimbardo állítása szerint az online technológiában való elmerülés miatt a fiúk sosem sajátítanak el alapvető társas kommunikációs készségeket, azt meg pláne nem, hogyan flörtöljenek, kezeljék a visszautasítást vagy hívjanak valakit randira. Ennek következtében egy újfajta társasági félénkség béklyózza le őket.
Cikkajánló: Nem csak a beszélgetés okoz nekik gondot – vészjósló kutatási eredmények
„Mindig is nehéz volt a fiúk számára az, hogy lányokkal beszéljenek, mert nem lehet teljesen biztosnak lenni abban, hogy ők mit akarnak vagy mi a tervezett napirendjük. Próbálkozás és gyakorlás nélkül pedig ez ma egyre nehezebbé válik. Így lett ez a virtuális világba való visszahúzódás egyik oka.”
Kevésbé világos, hogy mindez hogyan képeződik le a homoszexuális fiúk esetében – a szerzőpáros könyve mindenekelőtt a heteroszexuális fiúk válságával foglalkozik.
„Amitől minden fiú vagy férfi fél a lányokkal kapcsolatban, az a visszautasítás. Nem akarom, hogy megcsókolj, nem akarok lefeküdni veled, nem akarlak téged, nem akarok veled járni. A nők általi visszautasításnak ezt a fajta félelmét iktatja ki a virtuális pornográfia világa.”
Zimbardo egy új kifejezést használ arra az emberre – elsősorban férfira –, akinek nincs szüksége egy másik fizikai személyre, hogy kielégítse szexuális vágyait – ez a „szexuális szingularitás”. Japánban máris van egy kifejezés arra az embertípusra, akit már nem érdekel a valódi szex: soshoku danshi – azaz növényevő férfiak. Zimbardo attól tart, hogy a növényevő férfiak jelensége világméretűvé növi ki magát. Attól is fél, hogy annak köszönhetően, hogy az online pornó egyre interaktívabb és egyre magával ragadóbb lesz, a valós élet romantikus kapcsolatai még kevésbé lesznek vonzók.
„A pornográfiát a következő szintre emelik. Felteszünk egy 3D-s szemüveget és a megjelenő nő vagy férfi felkínálkozik nekünk. Egyes esetek interaktívak – pl. mi adjuk ki az utasítást, hogy ’Vetkőzz le!’ A háromdimenziós virtuális szex filmkészítőjének ötlete az, hogy még élethűbbé tegye a látványt, akárcsak a videojátékok esetében. Nemsokára a néző arcát fogják a főszereplőjével kicserélni, így ő lesz az a férfi, akivel a nő szexelni akar.”
Zimbardo azonban rámutat egy rettenetes paradoxonra. A fiúk abban a feltételezetten biztonságos virtuális világban, ahová elmenekülnek, valójában egy újfajta visszautasítással szembesülnek. „Az online pornóban a férfiak rendkívüli adottságokkal rendelkeznek – pont ezek miatt a tulajdonságaik miatt fizetik meg őket. Ráadásul egyes férfiak még injekciózzák is a hímvesszőjüket, hogy félórás non-stop menetekre legyenek képesek. Ha te egy 10 vagy 15 éves kölyök vagy, azt gondolod magadban: »Soha az életben nem fogok így kinézni vagy ilyen teljesítményre képes lenni.«”
Zimbardo professzor szerint az egyik oka annak, hogy a pornó vezeti be a fiúkat az emberi szexualitásba, az az értelmes iskolai szexuális oktatás hiánya. Könyve szerint a brit diákok negyede nem részesül szexuális oktatásban.
Állítása szerint az iskolák csakugyan egyre kevésbé felelnek meg a fiúk szükségleteinek – ezért is menekülnek a kibertérbe. Adatai szerint az USA-ban az általános iskolai pedagógusok 90%-a nő, míg Nagy Britanniában csak minden ötödik tanár férfi. „A tanárnők csodálatosak lehetnek, de olyan képességekre szolgálnak mintául, amelyekben a lányok jók – inkább a finom motorikus hangolásra, mint a nagyobb fizikai tevékenységre. Nem szeretik, ha a fiúk rohangálnak. Anyagi források hiányában pedig megszüntetik a tornaórákat, így a fiúknak nincs idejük testmozgásra.” A professzor idéz egy diákfiút, aki naplóírást kapott fogalmazási házi feladatként. „A fiúk nem írnak naplót! Az elképzelhető legrosszabb ajándék, amit egy fiúnak adhatunk, egy napló!”
Zimbardo szerint az ilyen elnőiesedett iskolákban a fiúk unatkoznak. „Ezért figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarosnak (ADHD) bélyegzik meg őket, és olyan gyógyszereket adnak nekik, mint a Ritalin.” A professzor becslései szerint a fiúkat ötször-hatszor nagyobb eséllyel diagnosztizálják ADHD-val. „Ezek a gyógyszerek függőséget okoznak, ezért életük végéig szedni fogják azokat.” Ez szerinte megfelel a gyógyszeripar érdekeinek. „Nagy üzletet jelentenek, ezért ösztönzik, hogy a tanárok ezt diagnosztizálják, a gyerekeket pedig küldjék az orvosokhoz a gyógyszerért.”
Mit tehetünk annak érdekében, hogy a fiúk visszakapcsolódjanak a valós világba? Zimbardonak sok javaslata van: több férfi tanár; több ösztönzés a férfiaknak, hogy alakítsanak fiú- és férfiközösségeket, hogy az előbbiek megkapják az egyébként hiányzó férfias útmutatást; olyan népjóléti reform, amely ösztönzi az apákat arra, hogy a családi körben maradjanak; közösségi finanszírozás keretében támogatni olyan videojátékokat, amelyek kevésbé erőszakosak és nagyobb mértékű együttműködést kívánnak a játékosoktól; a szülők beszélgessenek a fiaikkal a szeretkezésről és a párkapcsolatokról, hogy az utóbbiak ne gondolják azt, hogy a pornó a valós életet jeleníti meg.
A kedvenc tanácsom az, hogy a fiúk tanuljanak meg táncolni. „Ez a világ legkönnyebb dolga” – mondja a 82 éves professzor egy amerikai Novák Péter lelkesedésével. „Amondó vagyok, a legfontosabb dolog, amit szülőként taníthatsz a gyerekednek az a társas tánc. Egy táncnál ugyanis – és még azt se tudom, hogy a kölykök járnak-e egyáltalán még táncolni – azt látod, hogy a lányok egymással táncolnak. Ha fiúként azt mondanád egy lánynak: »Szeretnél táncolni?«, igen népszerű lennél. A legtöbb tánciskola idősebbeknek van, de kellene lennie a tinédzserek számára is tánciskoláknak.”
Ha lennének ilyenek, a fiúk megtapasztalnának valami olyat, amire egyre kevesebb esélyük van, mivel az életük egyre virtuálisabbá válik – milyen megérinteni egy valóságos élő embert és milyen az, amikor ő érint meg minket.
Ez egy szép álom, de Zimbardo nem számít arra, hogy egyhamar valósággá válik. Valójában nem nagyon reménykedik abban, hogy a könyvben tett bármelyik javaslata megvalósul.
„A fiúknak ez a helyzete engem igencsak elszomorít, mert nem tudok olyan megoldást kigondolni, amit könnyű megvalósítani. Ez pedig fáj nekem, mivel optimista ember vagyok. A fiúk nagy slamasztikában vannak.”
Zárszóként Zimbardo elmeséli hogyan vett részt nemrég egy fiúkról szóló dokumentumfilm készítésében, ami a The Mask You Live In (Az álarc, melyben élsz) volt. Jennifer Siebel Newsom rendezőnő ezt a filmet a Miss Representation c. filmje folytatásának szánta, amely a médiában szereplő nők hamis ábrázolásáról szólt. Az egyik jelenetben egy amerikai tanár ad egy darab papírt a csoportjában lévő minden fiúnak. Az egyik oldalra leírják, hogy milyen a róluk alkotott kép, a másikra pedig azt, hogy mit éreznek. Ezután összegyűrik a papírt és odadobják egy másik gyereknek. „Mindnyájan ugyanazt írták” – emlékszik vissza Zimbardo. „Kívül ez állt: »Kemény. Rettenthetetlen. Szétrúgom a segged.« Belül viszont ez: »Magányos. Szomorú. Nincsenek barátaim.« Minden fiú meg volt döbbenve, hogy a többiek is ugyanígy éreztek. Azt hiszem, ez fejezi ki, milyen manapság a fiúknak – borzasztó állapotban vannak, és nem tudom elképzelni, hogy ez egyhamar javulni fog.”
Forrás: http://www.theguardian.com/lifeandstyle/2015/may/09/philip-zimbardo-boys-are-a-mess
Fordította: UGergő
Fotók: Hammonton Photography / Foter / CC BY-NC
Ikhlasul Amal / Foter / CC BY-NC
jg.hampton / Foter / CC BY-NC-SA
