Péter története ismeretes már előttünk. Jellemeztük a húszas éveiben járó fiatalembert, akit megcsalással kísérve elhagyott barátnője, majd a fájdalmas hazaköltözést követően felfedtük a család apraja-nagyját. Az elkényeztető anyukát, Lukréciát, az infantilis Apust, a nőcsábász Marcust, majd bemutatkozott az örök jókedvben fürdőző szomszéd családfő, Herold Úr is. Rálátást nyerhettünk Péter továbbtanulási terveire, munkaügyi céljaira, illetve vívódásaira is, melyek jórészt múltbeli mulasztásai miatt nyomasztották. Ezen túllépve, felismerve reális és önkínzást mellőző felelősségét, elképzelései megvalósításába kezdett.
Az előző rész: Önkínzás helyett „ésszerű” felelősségvállalást!
Ahogy otthon ücsörgött, az internetet bújta és hírességek élettörténetet elemezgette. A csodálat, a motiváltság és persze az elérhetetlen élményével együtt járó tehetetlen elképedtség váltakozva töltötte be üres pillanatait. De jó lenne ennyire kitartónak, sikeresnek, pozitívnak, produktívnak, proaktívnak és erősnek lenni, elbírni ilyen mértékű felelősséget, képessé válni a birkatürelemre és mosolygós bizakodásra, még a leghányatottabb körülmények között is. Micsoda energiákat igényel az, hogy valaki eljusson idáig.
Sir Ernest Schackleton tengeri expedícióját tanulmányozva percei elnyújtott órákká, az órák napokká változtak. A kínzó éghajlat, a természet és a psziché csapásai, a folyamatosan lebegő reményvesztettség elhessegetése, mely a depresszió elűzését eredményezte, megvilágították előtte, hogy
egy férfinak képessé kell válnia arra, hogy táplálhassa magában a bizalmat a jövő felé. Ehhez azonban állandó tanulásra, nyitottságra és rugalmasságra van szüksége, annak érdekében, hogy újra és újra szeretettel felülbírálja önmagát, korábbi döntéseit és hatékonyabb módszereket választhasson arra, hogy megküzdjön az előtte tornyosuló kihívásokkal, így törekedve a kiteljesedés irányába.
Mire is valók az ideák?
Tesszük fel a kérdést. Egyeseknek remek lehetőséget biztosítanak ahhoz, hogy elszakadjanak a valóságtól és kívül kergetve a megfoghatatlan csodákat, a heroizmust kívánó lehetetlent, örökkön-örökké csalódjanak. Az Igazi Nő vagy Férfi bálványa után makacsul futkosva, az asztalt verve, csupán egyetlen dolgot erősíthetünk meg Magunkban: a saját magányunkat. A teljesítményt követelve – merthogy e két világ szorosan egybefonódik – sosem lesz elég semmi. Ráakadunk egy nőre/férfira, aki pont nem úgy lép fel krízishelyzetben, ahogy az nekünk a legkívánatosabb. Szuperlatívuszaink így pillanatok alatt összeomolhatnak, mint valamiféle ócska kártyavár, hogy a végén keserű mosollyal a szájunk szélén nyugtázhassuk: nincsenek Igazi Nők/Férfiak.
Szép portrékat is festhetünk belőlük, melyek gyönyörködtethetik a szemünket, kedvesek a szívünknek, de az intellektuális önkielégítésen kívül semmit sem kezdünk velük, csupán elmerengünk bennük, mintha ez volna a napi „rózsaszín marcipán adagunk”, amitől aztán csömörünk lesz és rájövünk arra, hogy a sok-sok tömény színkavalkád előbb-utóbb megőrjít bennünket és a pszichózishoz hasonlatosan elfelejtjük, hol is van a valódi és a képzelet világának határvonala.
Használhatjuk őket úgyis, hogy másokat értékelünk le velük, hiszen, egy-két szempontból bizonyosan erényesebbek vagyunk a környezetünkben élőknél. Ez a megkülönböztetés pedig feltölthet bennünket hamis büszkeséggel, és jogosnak látszó csalfa nehezteléssel.
Ez természetesen korántsem egyenlő azzal, hogy hiányosságaink felett közönyös flegmasággal hunyjunk szemet. Hogy színészkedjük el azt, minden a legnagyobb rendben van, miközben mi magunk is tudjuk, hogy a magabiztosságunk csupán ideig óráig tart ki, addig, amíg a legkisebb kudarcélmény, vagy frusztráló akadály elénk nem gördül, utána reszkető kisfiúvá válunk, aki kétségbeesésében kapkod a szerinte láthatatlan kapaszkodó után. Az a mívesen, tetszetős tartásunk elképesztő eleganciával mutathat csinos öltönyünkben, egyenes derekunkkal, átható tekintetünkkel, de amint az első komolyabb kihívással mérkőzni kezdünk, amely erkölcseinket vad és ösztönös erőpróbára hívja, elcsábulunk, és nem érdekel bennünket az, hogy ezzel tiszteletlenséget tanúsítunk társunkkal és az egész családunkkal szemben, nem beszélve arról, hogy mellékesen mekkora sebeket okozunk önzésünkkel. Van helye az ideáknak. Van létjogosultsága, értelme a „jobbnak” és „rosszabbnak”, a hamisnak és erősnek egy férfi életében.
De nőjünk fel a kamaszos vágyálmainkból! A pontozásos rendszerünkből, ami alapján felnyújtjuk a 10-es „Igazi” vagy 0-ás „Hamisítvány” táblánkat, amint valamiféle kis stiklivel vagy furcsasággal szembesülünk. A Férfi olyan, amilyen. Ahogy a Nő is. Mindegyikünk más energetikával, történettel, hozománnyal bír, különféle terhekkel és az azokkal párosuló kihívásokkal vegyítve. Nincs „Igazi Férfi”, ahogy „Igaz Nő” sem. Megismerünk valakit, aki kínál egy megfelelő életminőséget, személyiséget és eldönthetjük, hogy akkor ő lesz számunkra az „Igazi”, amiből aztán kialakulhat egy „Nagy Mi”. Az „Igazisággal” való felruházás jócskán múlik rajtunk is, hiába is elégedetlenkedünk, mint egy tinédzser, akinek a szülei nem találták ki, hogy melyik a kedvenc divatmárkája, így aztán a kívánatos, semmitmondó felirat helyett az „egészséges hétköznapisággal kell” megelégednie. Ideáink mellett való merev kardoskodásunk nem éretté, hanem narcisztikussá, zárkózottá és egocentrikussá tesz bennünket. És óriási súlyt ró azokra, akik tökéletesedni kívánnak. Kicsiként naphosszat azzal sokkolódni, hogy az „Igazi Férfi és Nő”, mit nem eszik, hogyan nem köhög, vagy fejvakarás előtt mikor emeli fel a jobb kezét, iszonyatos terhet jelent. Van, aki azt mondja: köszönöm, akkor én inkább nem kérek az ideákból (és ezzel nagyot hibázik), helyette botladozok tovább vakon, de kiszámíthatóan.
Az eszmények, értékek, amiket magunkévá akarunk tenni, lehetnek univerzálisak, azok tekintetében a viszonylagosságra való hivatkozás által valóban divatos önfelmentőkké válhatunk („Attól függ, honnan nézzük.” Tényleg?) . Ezt tudatosítsuk inkább és tanuljuk meg elfogadni Magunkat és Egymást.
Péter előtt is világossá vált, hogy a férfivá válás igényel némi érzékelhető bizonyosságot, ami más számára is nyilvánvaló. A tejbepapin évődő, nyafogós hisztigép, aki kávémeghívás helyett videojátékozik bizonyosan nem áll túl közel a vonzó maszkulinitáshoz.
A lélek fejlődése miatt fontos az ideák megtartása, melyek tekintetében lényeges azok irányként kezelése, ahelyett, hogy célként utalgatunk rájuk aszerint, hogy hol teljesültek, hol nem a háromdimenziós világunktól fényévekre található elvárásaink.
Az önjobbítás állandó törekvése jelenti az ideák felnőttes ápolását, mely arányos önbecsüléshez és józan önismerethez vezet, aminek hidegfejű döntésképesség, valós teherbírás és természetesen változásra való alkalmasság és állhatatosság a jutalma.
Lázár Gergely pszichológus
Weboldal: gery.hu
Fotók: aitoff via Pixabay.com
ArtsyBee via Pixabay.com
Pexels via Pixabay.com
Gabriel GM via Foter.com / CC BY
