November 3-án volt 100 éve, hogy a Monarchia, amelynek akkor Magyarország az egyik felét alkotta, Padovában aláírta a fegyverszünetet az antanthatalmakkal. Az első világháború végének 1918. november 11-ét tekintik, amikor Németország is aláírta a fegyverszünetet. Nagy sokk volt ez a háború az egész világnak, de elsősorban Európának. Sok addig ismeretlen újdonságot hozott, a kiterjedése és intenzitása addig ismeretlen méreteket öltött, annyiban azonban még a régi korok háborúihoz hasonlított, hogy a katonai áldozatok száma magasabb volt, mint a polgáriaké. A becslések szerint az előbbi közel 10 millió, az utóbbi kb. 6 millió halottat jelentett.
A mai napig elborzadva nézzük és olvassuk a híradásokat az utcákat elöntő ujjongó tömegről, amelyik a háború négy évvel korábbi kitörését ünnepelte úgy a központi, mint az antanthatalmak nagyvárosaiban.
A tapasztalatok szerint a háborús emlékezet két generáción keresztül terjed, azaz a háborút átélt emberek unokái még ápolják a háború borzalmainak az emlékezetét. Az utánuk következők viszont már nem. Mi még jól ismerünk olyanokat – bár a számuk már rohamosan csökken –, akiknek saját emlékeik vannak a harcokról és a megszállásokról. Ezért elborzadva és értetlenül állunk azelőtt, miként örülhettek emberek tömegei tombolva a küszöbön álló öldöklésnek.
Természetesen többféle magyarázatot lehet erre történészektől, pszichológusoktól, filozófusoktól, stb. olvasni, hogy a nemzeti öntudat, a megtalált nemzeti egység kifejeződése volt ez az örömmámor. Itt most egy kevéssé ismert, mégis véleményünk szerint annál fontosabb gondolatot szeretnék megosztani, mely Gilbert Keith Chesterton angol írótól származik, aki még a második világháború kezdete előtt meghalt, tehát nem tudhatta, hogy amiről beszél, az lesz az első. „A nagy háború azért tört ki, hogy az európai férfiak visszaszerezzék a nők megbecsülését, amit elveszítettek” – írta Chesterton. Ez egy előfutára annak az evolúció pszichológiai nézetnek, hogy tulajdonképpen minden háború azért tört ki, hogy a férfiak elkápráztassák a nőket. Egy férfit semmilyen nagy eszme érdekében sem lehetne rávenni arra, hogy csatába menjen – hacsak nem nő meg ettől a presztízse a nők szemében. 
Nagyon érdekes, és tovább árnyalja a képet az az egyre szélesebb igazolást nyerő felismerés, miszerint az első világháború kitörésekor sem volt egyöntetű a lelkesedés, nagyban függött attól, ki hol élt – városban vagy falun. A háborút ugyanis szinte kizárólag a városokban ünnepelték, mégpedig a proletárság és a kispolgárság köreiben. Mára bizonyítottá vált, hogy vidéken a parasztemberek nagy gyanakvással és ellenérzéssel tekintettek a háborúra.
Ki tudja, lehet nem érezték úgy, hogy bármit is bizonygatniuk kellene a környezetükben élő nők előtt?
Neo
Fotók: WinchWeb on Pixabay.com
