Távolról sem szeretnénk ennek a nagyszerű alpesi országnak rossz hírét kelteni, és töredelmesen beismerjük, hogy a bevezető „eléggé el nem ítélhető módon hatásvadász” – de nem véletlenül az. Ugyanis – ha nem is tömeges méretekben – de valóban vannak olyan idős emberek, házaspárok, akik azért hagyták el az országot, mert nem érezték biztonságban magukat öreg napjaikra. Ahogyan Belgiumból és Hollandiából – két, szegénynek ugyancsak nem mondható országból – is távoztak el ugyanezen ok miatt (mások mellett hozzánk is). Ezekben az európai országokban ugyanis engedélyezett az eutanázia (az aktív, közvetlen, szándékolt eutanázia, míg Svájcban az aktív, de közvetett eutanázia, vagyis az öngyilkosságban való közvetett közreműködés, az öngyilkosság segítése). Akik elhagyták ezeket az országokat, attól tartottak, hogy nem teljesen szabad akaratukból lesz részük a „kegyes halálban”. Az eutanázia lehetősége ugyanakkor egy egészen másfajta mozgást is elindított: elindultak ugyanis ezekbe az országokba azok, akik a halálba szeretnék segíttetni magukat.
Tényleg annyira rossz dolog a halál?
Sok tekintetben kísértetiesen emlékeztet a helyzet arra, ami négy-öt évtizeddel ezelőtt az abortusz körül zajlott, a retorika például mit sem változott. Az eutanázia támogatói a következő érvekkel szoktak előállni: minden embernek joga van meghalni, azaz a szabadságában kellene állnia, hogy a halált válassza. A halál személyes ügy, ha ezzel más embert nem zavar, akkor senkinek semmi köze hozzá. Az eutanázia gyakorlatát jól lehet kontrollálni, ha visszaélés gyanúja merülne fel, az állam és a hatóságok közbelépnek. Meggyorsítani bizonyos emberek halálát komoly erőforrásokat szabadít fel az egészségügyben, amit másra lehet fordítani. Így is, úgy is követnek el eutanáziát, sokkal jobb, ha legális és kontrollálható. A végső érv pedig egy költői kérdés szokott lenni, hogy „Vajon a halál tényleg annyira rossz dolog?”
Érdemes mindjárt ezzel az utolsóval kezdeni. Mi, keresztények az élet kultúrájában hiszünk, az öröklétben, ami a földi életünkkel már elkezdődik, és aminek része a természetes halál – így mondunk igent rá. De a keresztény ember sosem a halálért tesz meg mindent, hanem az életért.
Ami ma körülvesz minket, az a „halál kultúrája”, ahogy ezt II. János Pál pápa korszakalkotó módon kimondta. Vajon tényleg olyan jó, ha ilyen körülmények között az emberek „szabadságára” van bízva, hogy akarnak-e élni vagy sem? Az Oregon állambeli Jeanette Hallnál rákot állapítottak meg, és közölték vele, hogy fél, maximum egy éve van hátra. Az Amerikai Egyesült Államokban Oregon és Washington államokban engedélyezett az eutanázia, és Hall úgy döntött, meg akar halni. „Élni akartam a törvény adta jogommal, azt akartam, hogy az orvosom ebben segítsen. Ő azonban inkább arra biztatott, hogy ne adjam fel, aminek hatására végül elhatároztam, hogy harcba szállok a rák ellen. Jártam kemoterápiára és besugárzásra… ennek már 10 éve. Ha az orvosom hitt volna az eutanáziában, akkor én már nem élnék.”
Nem kegyetlenség?
De vajon nem kegyetlen dolog valakit az akarata ellenére, megalázó körülmények között mesterségesen életben tartani? Vannak esetek, amikor valóban az. A mai technikai fejlettségi szint mellett tulajdonképpen bármeddig fenn lehet tartani egy test életfunkcióit. A halál tudományos meghatározása is vitatottá vált. Vannak helyzetek, amikor a nagyobb jó (kisebb rossz) az, ha hagyják a személyt természetes módon meghalni. A halál, a haldoklás meggyorsítása, netán előidézése, az eutanázia vagy asszisztált öngyilkosság azonban nem elfogadható. A magyar jogrend 1997 óta lehetőséget biztosít a cselekvőképes betegeknek, hogy bizonyos szabályozott keretek között visszautasítsák az ellátást, még akkor is, ha ennek következtében az egészségi állapotában súlyos vagy maradandó károsodás következik be. Arra azonban, hogy egy beteg másvalaki (orvos, házastárs vagy gyermek) közreműködésével haljon meg, nincs mód. De vajon mik a tapasztalatok azokban az országokban, ahol erre is van lehetőség?
Terjedőben a „halál kultúrája”
Hollandiában a 2001-es legalizálása óta az eutanázia és az asszisztált öngyilkosságok száma folyamatos és jelentős emelkedést mutat, évi átlag 8%-ot. 2017-ben ez számszerűsítve 6585 halált jelentett, 2021-ben pedig 7666-ot, ami az országban a halálozások több mint 6%-át teszi ki. A holland Journal of Psychiatry szaklap cikke szerint a legnagyobb emelkedés a pszichiátriai betegek körében tapasztalható. (Ez azért megdöbbentő, mert itt már nem is végső stádiumban lévő rákban vagy más gyógyíthatatlan betegségben szenvedőkről van szó, hanem pszichiátriai betegekről). A kutatás szerint egy rosszkedvű ember több mint négyszer akkora eséllyel dönt az eutanázia mellett, mint egy érzelmileg kiegyensúlyozott.
A The Lancet orvosi szaklap 2012. július 11-én megjelent metaanalízise szerint Hollandiában 2011-ben az összes eutanázia 23 százaléka volt illegális, ami azt mutatja, hogy a tiltott „kegyes halálban” részesülők száma lényegében nem változott azóta, hogy legalizálták az eutanáziát. Az engedélyezés tehát egyáltalán nem csökkentette az illegális eutanáziák számát, ahogy azt a proponálói állították. A bejelentett esetek folyamatos növekedése pedig további komoly aggodalomra adhat okot. Míg 2006-ban naponta 5, addig 2021-ben már naponta 21 ember halt meg eutanázia, illetve asszisztált öngyilkosság következtében. Belgiumban hasonló tendenciák mutatkoznak. Itt 2003-ban legalizálták az eutanáziát, akkor 235 ember vetett így véget az életének, míg 2019-ben (legfrissebb elérhető adat) már 2656 ember. A növekedés tehát több, mint 11-szeres.
Ami pedig a szabad döntést illeti: Hollandiában 2010-ben 310 ember részesült úgy kegyes halálban, hogy se nem kérte, se a hozzájárulását nem adta. Ugyanakkor a Journal of the Canadian Medical Association című lapban közölt tanulmány szerint Belgium Flandria országrészében az összes eutanázia 32%-át hajtották végre az érintett kérése vagy beleegyezése nélkül. A British Medical Journal pedig azt írta, hogy ugyancsak Flandriában az eutanázia esetek 47%-át egyáltalán nem jelentik be. Nem jó hír ez azok számára, akik abban bíztak, hogy az eutanázia gyakorlatát könnyű lesz majd központi kontroll alatt tartani.
És még egy különös összefüggés: Oregon államban, ahol mint már említettük – törvényes az eutanázia az országos átlaghoz képest 35%-kal magasabb az öngyilkosságok száma. A drámai növekedés 2000 óta figyelhető meg, 3 évvel azutántól kezdve, hogy legalizálták az eutanáziát. A halál kultúrája terjedőben van.
Hajtóvadászat öregekre
Az eutanázia engedélyezése az orvos-beteg viszonyban is rossz változásokat eredményez. A Hippokratészi esküben szerepel a következő mondat: „És halált okozó szert nem fogok senkinek sem kiszolgáltatni, még kérésére sem, sőt ilyenféle tanácsot sem fogok adni, és hasonlóképp nem fogok adni nőnek sem magzatelhajtószert.” Egyértelmű szöveg, nem igényel kommentárt. Amíg a páciens biztos lehetett benne, hogy a „beteg java a legfőbb törvény”, illetve orvosa a tudományát csakis a „hasznára, sosem az ártalmára” fogja használni, addig feltétel nélküli bizalma lehetett gyógyítójában. Ha azonban az orvos elfogadja az eutanáziát, a beteg már nem lehet biztos benne, hogy ugyanúgy gondolkodnak az érdekéről. Ha az élet szentsége megkérdőjeleződik, akkor és egészen új szempontok is megjelenhetnek egy döntés hátterében.
Kezdjük mindjárt a legkézenfekvőbbel, az anyagi szemponttal. Jeff Rockefeller demokrata szenátor egy pártgyűlésen a pulpitusról mesélt az édesapjáról, aki egy autóbaleset áldozata lett, és jó halált halt, szemben az édesanyjával, aki 12 év agónia után halt rossz halált. „Nem tisztességes, hogy az embereknek hosszú éveket kell eltölteniük, amíg semmivé válnak mentális képességeiket illetően, miközben mégis életben tartják őket”, mondta Rockefeller, aki még azt is hozzátette, hogy a Medicare költségvetésének 40%-a az életük utolsó hat hónapjában lévő páciensek kezelésére megy el. A szenátor nem fejtette ki bővebben ezt a gondolatot, mi sem tesszük, az olvasó fantáziájára bízzuk, mi is következik ebből. A Medicare ráadásul egy non-profit szervezet, amelyiket az amerikai állam tart fenn a 65 éven felüli, illetve az ennél fiatalabb, de fogyatékkal élő emberek ellátásának finanszírozására. Az amerikai egészségügyi rendszert egyébként meg a biztosítótársaságok uralják, amelyeknél a profitmaximalizálás a legfontosabb szempont. Ilyen körülmények között az eutanázia, asszisztált öngyilkosság legalizálása beláthatatlan – pontosabban nagyon is belátható következményekkel jár.
Az olcsóbb megoldás
A legnagyobb visszhangot az oregoni Barbara Wagner esete váltotta ki, akinél tüdőrákot diagnosztizáltak. Az Oregon Health Plan közölte, hogy nem fizeti a költséges kemoterápiát, cserébe viszont felajánlotta, hogy téríti az asszisztál öngyilkosságoknál alkalmazott méreginjekciót, ami 300 dollár. Wagner nem fogadta ezt el, és végül belehalt a betegségébe. Az ügy – amely egyáltalán nem egyedi, a biztosító sok más esetben is a kezelés helyett inkább a méreginjekció térítését ajánlotta fel – nagy vitát kavart, amiben megszólalt többek között a Compassion & Choices, eutanáziát pártoló szervezet elnöke, Barbara Coombs Lee is. Az elnöknő elítélte Wagner döntését, hogy megpróbálta felvenni a harcot a betegséggel, mert ezzel felelőtlenül és önző módon járt el a nagyobb közösség, a társadalommal szemben. Coombs Lee továbbá szorgalmazta egy olyan hivatalos állásfoglalás megalkotását, amelyben lebeszélik a polgárokat a betegség elleni küzdelemről – a köz java érdekében.
Ugyanakkor nemcsak anyagi, hanem ízlésbeli kérdések is állhatnak egy páciens életéről vagy haláláról meghozott döntés hátterében, hogy a döntés jogával felruházott emberek mennyire tartanak egy életet értékesnek. Nagy Britanniában rövidesen bírósági szakaszba kerül az az ügy, amelyben a Kent grófsági Margate The Queen Elizabeth the Queen Mother kórházában egy 51 éves férfi kartonjára azt írták rá, hogy ne élesszék újra, ha megszűnne a légzése és leállna a szíve, anélkül, hogy ehhez akár a férfi, akár bármelyik családtagjának a belegyezését kérték volna. A dokumentumokban AWA-ként szerepelő férfi Down-szindrómás, nem képes egyedül enni vagy inni, de a családja szereti és kórházi tartózkodása során mindennap volt bent nála legalább egyvalaki. Az intézményben valaki mégis úgy döntött, hogy AWA élete nem ér annyit, hogy küzdjenek érte.
Minden élet értelmes
Az eutanázia legalizálásával éppen ez a legnagyobb probléma, hogy megszűnik minden élet egyformán értékes lenni, különbség tevődik egyik és másik között, lesz értékesebb és értéktelenebb, olyan amilyet érdemes élni, és olyan, amilyet nem. Uniformizálódó, maximalizmusra és perfekcionizmusra egyre inkább hajló társadalmunkban pedig megjósolhatóan egyre több lesz az olyan élet, amire azt fogják mondani, hogy úgy nem érdemes élni. Az elsődleges célpontok az idősek, a betegek és a fogyatékkal élők. Természetesen a legtöbb ilyen emberekkel foglalkozó érdek és jogvédő szervezet tiltakozik az eutanázia törvényesítése ellen. És küzdelmükben támogatni kell őket minden jóérzésű embernek, aki hisz abban, hogy a szenvedés nem értelmetlen, hogy az áldozathozatal érték, hogy az élet ajándék, ami nem tőlünk származik, hanem a Teremtőtől kaptuk és így nem is mi rendelkezünk vele, hanem Ő.
Krúdy Tamás
Kép: Image by freepik
