A nézők felé történő humoros, játékos kikacsintásokkal könnyített, de egyébként kaleidoszkópikus műfajában és üzeneteiben, válaszkereséseiben igencsak súlyos előadás betekintést nyújt Bartók Béla személyiségének és zeneszerzői munkásságának sokoldalúságába. A sokoldalúságot jelképezi a darabban megjelenő négy különböző karakter (a zongorista, a népzenész, a modern táncos és a néptáncos), valamint a sokszínű zenei és táncművészeti válogatás is: elhangzanak klasszikus zongorára írt művek, hegedűszólamok és autentikus népzenék, látunk kortárstáncot, klasszikus néptáncot és mozgásszínházi elemeket (melyek egyike-másika, számomra Chaplin fekete-fehér világú, pantomimes, burleszkszerű némafilmjeit idézte).
Bartók „hagyománytisztelet és megújulás” párhuzamára épülő zenéjéről még a legkevésbé vájtfülűek (mint jómagam) is tudják, hogy egyszerre épít az univerzális (európai) zenei hagyományokra és a magyar gyökerekre a népzene által, illetve újítja meg az utóbbit sajátos hangvétellel. Mivel a hagyomány, a nemzeti karakter és az újítás egyszerre van jelen zenéjében, így az mindenkinek szól, tartalma időtlen és örökérvényű – ezen jellemzők előtt tiszteleg e sajátos egyfelvonásos alkotás is, megidézve az univerzális (európai) nagyvárosi lét és a magyar hagyományos (népi, vidéki) kultúra olykor egymásnak feszülő, máskor egymást építő-kiegészítő, de mindig is szorosan együtt létező, egymástól el nem választható sorszerű kapcsolatát.
Az előadás középpontjában az emblematikus Bartók-mű, az Allegro Barbaro áll – éppen az, amelyben a szerző megfogalmazni és bemutatni igyekezett azt a másságot, amit számára a magyarság megélése jelentett a nagyvilágban. Az a mód, ahogyan ő próbált a hagyományokból kiindulva megfogalmazni valami új és kortárs életérzést, visszaköszön a néptánc-, színházi produkcióban is: Bartók után bő száz évvel a rá emlékező csoport tagjai próbálják meg ebben az előzőnél nem könnyebb korszakban elmondani nekünk, mit gondolnak a saját gyökereikről, és hogyan tudják a hagyományokat újraértelmezni, kortárs olvasatban bemutatni, a zene, valamint a tánc univerzális nyelvén. A két, látványos fizikai-szellemi energiákkal és játékossággal megáldott táncos-koreográfusnak, Tókos Attilának és ifj. Zsuráfszky Zoltánnak méltó társai a zenészek, Kiss-Balbinat Ádám és Szabó Marcell, akik nemcsak lenyűgöző muzikalitással, virtuozitással szólaltatták meg a bartóki futamokat, hanem erős színpadi jelenléttel, alkotó- és játszótársként működtek közre az előadásban.
Az előadást követő közönségtalálkozón Szász Zsolt, a Nemzeti Színház dramaturgja emlékeztetett arra, hogy a Színházi Olimpia beharangozóján két nappal ezelőtt elhangzott: a mostani MITEM egyúttal felvezetője a jövő évi rendezvénynek is, ezért is kerültek a programba (a műfaji nyitás jegyében) táncelőadások is. Szerinte nagyon fontos kérdéseket feszeget ez a záróprodukció: mit gondolunk mi magyarnak, hogyan értelmezzük a magyarságot a XXI. században. Tókos Attila elmesélte: sok évre nyúlik vissza a közös alkotómunka ifj. Zsuráfszky Zoltánnal, akivel egy évfolyamra jártak a Táncművészeti Egyetemen. 2016-ban hozták létre az Idéző 1.84-t; először Testvér címmel Káin és Ábel történetét dolgozták fel, majd következett a Közelítés – Kvartett variációk címmel, a Kaleidoszkóp pedig a harmadik közös munkájuk, amelyet a Bartók-év inspirált. Ifj. Zsuráfszky Zoltán kiemelte: a tradíció és a modernitás közötti párbeszéd adja alkotómunkájuk alapját: a Kárpát-medencei hagyományokat alapul véve, a néptáncból indítják az innovációt, keresik azt a nyelvet, amelyen saját megfogalmazást tudnak adni, és ez első produkció, amelyben élő zenével dolgoztak. Elmondása szerint nagyon fontos volt nekik, hogy az identitás kérdéseiből induljanak ki, hiszen az a hagyományos kultúra, amelyből Bartók is építkezett, számukra is lényeges kapcsolódást jelent, néptáncosként ők is ezzel a kultúrával dolgoznak. Kiss-Balbinat Ádám elárulta: fricskának szánták a produkció elején, hogy elhangzik Bartók előadásában az Allegro Barbaro, majd a színpadra érkező szereplők meghajolnak, nézői tapsra várva – ezzel azt próbálták jelezni: újragondolták a nagy zeneszerző életművét. Hangsúlyozta: nagyon fontos volt az est felépítésének koncepciójában a kettősség megjelenítése, s mert az Bartóknál is folyamatosan jelen van, a hagyomány-modernitás párosra is reflektáló kétarcúságra igyekeztek fókuszálni ők is a táncban és a zenében is. Szabó Marcell arról mesélt: a klasszikus zene világából kizökkentő, izgalmas találkozást jelentett neki, hogy az Állami Népi Együttessel közösen dolgozott egy Liszt-műsoron; akkor fogalmazódott meg benne a Bartókhoz kapcsolódó feldolgozás gondolata is. Ifj. Zsuráfszky Zoltán hozzátette: fontos volt számukra, hogy az újragondolással magukat is meg tudják találni a tradíciók mentén.
***
Az Idéző 1.84 kortárs-néptánc társulatot ifj. Zsuráfszky Zoltán, a Magyar Állami Népi együttes szólistája és Tókos Attila, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes szólistája alapították. Hitvallásuk: „Progresszió- Tradíció- Revolúció. Az újítás nem működik gyökereink, kulturális hagyományaink, tánctörténetünk vizsgálata nélkül. Célunk egy jövőbe mutató mozgásnyelv kialakítása a neofolklorizmus jegyében. Formanyelvünk kortárs és modern tánctechnikák fúziója a néptánccal. Színpadi perspektívánk a magyar hagyomány aktualizálása: a jövőbe lépni és a múltat felemelni.”
ifj. Zsuráfszky Zoltán Prima Primissima Junior- és Harangozó Gyula-díjas táncművész koreográfus. 2008-ban az Évad legjobb férfi táncosa, Örökös Aranysarkantyús táncos, az Országos Szolnoki Néptáncfesztivál és a Zalai Kamaratánc fesztivál nívódíjas koreográfusa, Vásárhelyi László díjas, a Népművészet Ifjú Mestere. Koreográfusi tapasztalatait bővítette többek között a Vígszínházban, az Operettszínházban a kaposvári Csíki Gergely színházban, számos koreográfiát készített a hazai és tengerentúli együttesekben. 2004 óta a Magyar Állami Népi Együttes táncművésze, koreográfusa jelenleg tánckarvezetői asszisztense. A koreografálás, pedagógia és a színpadi előadói tevékenysége, továbbá a Magyar Kultúra és Hagyomány továbbéltetése határozza meg életét.
Tókos Attila Fülöp Viktor ösztöndíjas, 2014-ben az Évad Legjobb Férfi Táncművésze és Junior Príma Díjas, 2017-ben a Magyar Köztársaság Bronz Érdemkeresztjével és 2018-ban Harangozó Gyula-díjjal kitüntetett táncművész, koreográfus. 1984-ben született az erdélyi Baróton, majd a Magyar Táncművészeti Főiskolán szerzett táncművész, később pedig pedagógus diplomát. Az önkifejezés elsősorban táncművészként érdekli, de leginkább az alkotást érzi magáénak. Munkáinak célja: a hagyományos néptánc kereteiből való kitörést a formai elemekkel való absztrakt játékkal megvalósítani, az eredeti funkciótól függetlenített motívumok variálása, egymással való ütköztetése, egyértelműen új irányokat, új alkotói produktumokat helyezni a magyar táncművészet asztalára.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotó: Rencz Norbert, nemzetiszinhaz.hu
