Nemrég egy idős bácsi összeesett a nagy melegben az utcán. Keveset ivott – az idős emberek gyakran megfeledkeznek az ivásról – és a szervezet nem bírta a nagy terhelést, elájult. Senki nem sietett a segítségére, talán azt hitték az emberek, hogy részeg. Vagy siettek, és azt gondolták, majd valaki más segít. A bácsi ott halt meg az utcán. Megrázza az embert, amikor egy ilyen esetről hall. Megdöbbenünk, mert azt hihetnénk, legősibb ösztöneink közé tartozik, hogy a bajbajutott fajtársunkon segítünk. Az etológia tudományának atyja, Konrád Lorenz szerint egy faj változása nem csak előremutató fejlődés lehet, hanem visszafejlődés is, azaz eltűnhetnek értékesnek tartott tulajdonságok. Mint például az együttérzés képessége.
Az elmúlt néhány évszázadban nem jártak jó idők az emberre. Egyre inkább kiszorult a saját világából. Hat-hétszáz évvel ezelőttig úgy gondolhatott magára, mint abszolút kitüntetett lényre, a teremtés középpontjára, akiért az egész világmindenség létrejött. Míg mára egy túlszaporodott élősködő lett belőle, aki az ökoszisztémát veszélyezteti a végtelen világegyetem egyik kisebb galaxisának peremén meghúzódó jelentéktelen naprendszer még jelentéktelenebb bolygóján. A teremtés koronájából porszem lett, ráadásul kártékony. Amikor a közhiedelem szerint a túlnépesedett Földön ádáz harc folyik (majd) tiszta vízért, élelemért, levegőért, energiáért, nyersanyagokért, stb. és folyamatosan azt halljuk, hogy a kívánatos létszám bolygónkon a mostaninak fele/harmada lenne, az biztosan hatással van a gondolkodására. Az ember leértékelődik a saját szemében.
A kötelező segítségnyújtás elmulasztását a törvény bünteti. Nem érdekes, hogy mozijegye van, üzleti tárgyalásra siet, vagy kihűl a vacsorája, segíteni kell, mert ezt diktálja emberségünk. És ez összhangban van az ember alapvető természetével, ugyanis ha bajbajutott fajtársával találkozik, még mindig a segítségnyújtás a legelső ösztönös reakciója. Ám ezt a programot ma már sokszor felülírja valami más, valami „civilizációs ártalom”. Például a félelem az átveréstől, a nevetségessé válástól (a kandi kamera típusú műsorok sokat ártottak, a segítségnyújtási hajlandóságnak). Továbbá a mai ember hosszú idő óta követeli, hogy senki ne szóljon, ne avatkozzon bele az életébe, ami egyrészről jó dolog, másrészről viszont azzal jár, hogy olyankor sem fog beavatkozni senki, amikor pedig szüksége lenne rá. Ha valakit egész életében arra kondicionáltak, hogy ne üsse bele az orrát mások dolgába, az bizonytalan lesz akkor is, amikor tényleg segítenie kellene.
De nem kell kétségbeesnünk embervoltunk hirtelen hanyatlása miatt, a probléma, azaz a segítségnyújtás elmulasztása, egyáltalán nem új keletű. Az irgalmas szamaritánus bibliai története is példa arra, hogy akiktől elvárható lett volna, nem segítettek, akire pedig nem lehetett volna számítani, segített. Általános szabályként elmondható, az ember azokon inkább segít, akiket magával egyenértékűnek tart és azokon kevésbé, akiket nem. Ha tehát nem mint kártékony élősködőkre és ádáz versenytársakra gondolunk a világon élő többi emberre, hanem mint felebarátainkra, segíteni is könnyebb lesz bárkinek.
KT
Fotó: Paolo Trabattoni képe a Pixabay -en.
