A kötődés vágya ott él mindannyiunkban, egészséges lélekkel kötődni valakihez elemi szükséglet, olyan, mint amikor a gyökér kapaszkodik, és ha elég erősen, szilárdan áll, akkor elkezdődhet a közös élet, a fa és a talaj együtt létezése. Egy gyökér nem lehet életképes talaj nélkül, egészséges lelkületű ember nem létezik kapcsolatok, kötődések nélkül. Félünk megnyílni, őszintének lenni, ódzkodunk feladni függetlenségünket, a véglegesség gondolata elborzaszt, az elköteleződéstől való tudattalan félelmünk megakadályoz abban, hogy teljesen felvállaljuk a kapcsolatot. Az érzelmek, a vágyódás és a késztetés, hogy megosszuk a másikkal, amit érzünk mégis alapvető, tiszta emberi igényünk. Hosszú távon nem opciók akarunk lenni, hanem az egyetlen lehetséges út valaki számára.
A helyzet ambivalens volta miatt egymás és önmaguk megbecsültsége csökken, nem találjuk a kivezető utat a kapcsolatból, kilépni nincs bátorságunk, benne maradni nem jó nekünk. Általában van egy kiszolgáltatottabb fél, aki hitegeti magát, reménykedik a fejlődésben. Sokszor azért nem lép ki, mert azt képzeli, hogy a másik „nehezen nyílik meg”, hogy „több időre van szüksége”, miközben folyamatosan megéli, hogy az érzelmileg elérhetetlen, a szeretetlenség megélése mély sérülést okoz számára. Az elköteleződés nélküli, halogató viszonyokban valójában megrekedünk, és egy „se előre se hátra” állapotban stagnálunk. Magában hordozza az örök gyanakvást, a nem szűnő bizonytalanságot. Mégis hedonista módon élünk a jelenben, megragadjuk a pillanat édes szeletkéit, de az íz később odalesz, mert a legfontosabb hiányzik belőle, a bizalom és a döntés, hogy átadtuk és megaduk magunkat, egymás számára egyetlenné váltunk, a döntést egymás mellett örökre meghoztuk.
A se veled se nélküled kapcsolatok, az extrákkal fűszerezett barátságok, a plátói szerelmek, a szeretői viszonyok valójában prolongált kötelékek, a legértékesebb kincsünket, az időt rabolják. Ezekben a széthulló, majd ideiglenesen újra összekapaszkodó liezonokban nincs érzelmi biztonság, mert nem azt kapjuk, amit szeretnénk, és nem úgy tisztelnek, ahogyan az jó lenne. Rabolja a hitet, az időt és az önbecsülést, és egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, mert hol fojtogat, hol pedig édes-mézes, pillanatnyi boldogságot hozó nedűjében fürdet. Az igényeinkről, vágyainkról nincs bátorságunk nyíltan beszélni, nem szabunk határokat, nem mondunk nemet, és így lassan bezárulunk, beáll közöttünk a csend, és az idő telik, közben a kapcsolatot mély nyughatatlanság és hiányérzet szövi át, de nem hagyjuk el egymást. Életünket, közös jövőnket illetően nem hozunk döntést, a komfortzóna biztonságos, ám néha halálosan unalmas, a változás, a viszonyból való kilépés pedig iszonytatóan rémisztő.
Ketten kellenénk a változtatáshoz, hogy végre ne egy félig kapcsolatban vergődjünk, de a továbblépéshez, a döntéshozatalhoz egyikünk sem erős. Gúzsba köt ez a viszony, de benne maradunk félelemből, kényelemből, gyávaságból, mert ki tudja, talán még rosszabb jön ezután, így ebben az érzelmi igénytelenségben vegetálunk tovább. Egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, átlépnénk a kapcsolat beszűkült határait, minőségi időt, figyelmet, kedves szavakat, mély beszélgetést, intimitást, egymásra figyelést, igazi érzéseket, elköteleződést várnánk. A stagnálás, az örök hiány és visszautasítottság rombolóan hat önbecsülésünkre, sosem érezhetjük magunkat a legfontosabbnak, egyetlennek.
Gyakran éppen önmagunkat helyezzük méltatlan szerepekbe, mert így akarjuk, ez a döntésünk. Valójában a teljes önátadást utasítjuk el, nem tudunk teljes lényünkkel, szívvel, energiával, százszázalékos, tiszta bizalommal megnyílni. Közeledünk, távolodunk, megriaszt a stabilitás. Saját elköteleződési problémáink nem engedik, hogy teljes értékű és egyenrangú kapcsolatokat alakíthassunk ki. Biztonságosabbnak és kevésbé macerásnak érezzük, ha soha nem kerül sor a döntés meghozatalára, házasságra, a közös jövő tervezésére. A szívünk mélyén életszövetségre vágyunk, társra, akivel hazaérkezünk egymásban, mégsem hisszük, el, hogy jár nekünk a jobb, a több, hogy igenis állhatunk az első helyen valaki más életében, lehetünk Egyetlenek.
Cikkajánló: Hogyan és miért változik meg a kapcsolatunk, amikor szülővé válunk?
Ha egy kapcsolat sok év elteltével sem jut el a felvállalásig, el kell gondolkodnunk, hogy mit is keresünk benne. Mert egy prolongált kapcsolat nem döntés, hanem egy bármikor feladható lehetőség. A folyamatos összeveszések, grandiózus kibékülések, költözködések, nagy visszahurcolkodások mind ezt a tényt bizonyítják, hiszen egy komolyabb konfliktusnál újra és újra felmerül a kérdés, hogy mit is keresünk egymás mellett. Felemészt, megöl a héjanász, előkerül a kapcsolat megkérdőjelezése. Pedig az elköteleződés a másiknak való feltétel nélküli, teljes önátadást jelenti, minden nehézségével, örömével, a jó és kevésbé jó folytonos körforgásával, dinamikájával. Ezt a fajta elkötelezettséget igazi döntés nélkül nem lehet eljátszani, nem lehet félig benne lenni, hogy bármikor kiszállhassak, mert vagy teljesen átadom magam, vagy nem.
Egy valódi elkötelezettségben nincs szükségünk B tervre, nem félelemből, gyávaságból, vagy kényelemből maradunk együtt. Csak a teljes önátadás, a kötődés, az elfogadás, a bizalom, a szövetség, a szeretek és szeretve vagyok érzése hozza el a megnyugvást, a vágyott hosszú távú érzelmi biztonságot.
Király Eszter
Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!
Király Eszter író, mentálhigiénés szakember, a Meddig tart a kapcsolatunk? sikerkönyv és A kapcsolat, amiért megéri című új könyv szerzője, három gyermek édesanyja. Írásainak, előadásainak témakörei a harmonikus és stabil párkapcsolat, a család, a kiveszőfélben lévő, hagyományos értékek megőrzése. Elhivatott segítője a pároknak, mottója: Két ember egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de hogy visszatalálnak-e egymáshoz, az legtöbbször döntés kérdése.”
Fotók: People photo created by rawpixel.com – www.freepik.com
People photo created by jcomp – www.freepik.com
People photo created by yanalya – www.freepik.com
Background photo created by freepic.diller – www.freepik.com
