Amikor elővettem a Holló András kerekesszékes tánctanárral készült interjúkötetet, eszembe jutott, hogy Szekeres Pál háromszoros paralimpiai bajnok – akit egy éve kikérdeztem a Férfiak Klubja Körkérdése számára – ajánlott nekem egy, kerekesszékesek rögbijéről szóló dokumentumfilmet, amit a Harmat-könyv elolvasása után közvetlenül megnéztem. Tudtam, hogy miről szól, így nem lepődtem meg a bemutatott történeteken, azon viszont igen, milyen nagyon erősen hatott rám a film.
Hogy miért? Egyrészt, mert Szekeres Pállal többször is beszélgetve és a Holló Andrásról szóló könyv kapcsán is, egyre többet foglalkozom mostanában azzal, hogyan tudnak emberek teljes életet élni – emberként, sportolóként, férjként, családapaként, barátként és kollégaként – velük született vagy baleset által okozott maradandó fizikai károsodás, súlyos fizikai fogyatékosságuk ellenére. Érdekel, ki hogyan tudott túllépni fogyatékossága okán/okozóján, hogyan talált (új) értelmet életének, mi ad erőt számára a mindennapokhoz és mindezt hogyan éli meg a közvetlen környezete, például a felesége és gyermeke(i). Meggyőződésem, hogy mindaz, amit ilyenkor megtudok tőlük/róluk, erőt, példát adhat nekünk, szerencsésebbek (?) számára.
Másrészt azért tetszett, mert a Gyilkos labda képes arra, amire talán csak a legjobb dokumentumfilmek (és milyen jó, hogy egyre több ilyen készül!): betekintést enged számunkra egy olyan világba, amit csak kevéssé ismerünk/ismerhetünk, hacsak nincs a közvetlen közelünkben, például családunkban vagy baráti körünkben egy hasonló, vagyis fogyatékkal élő személy (vagy ha nem foglalkozunk velünk hivatásszerűen, mint például most én). Hiszen a dokumentumfilm nézése közben mivel mindvégig tudjuk, hogy amit látunk, az a kőkemény valóság, így sokkal jobban „üt”, mint például egy kerekesszékes (sportoló) életéről szóló játékfilm.
A harmadik ok az, hogy ez a film mindezt olyan hatásosan teszi, hogy bár a főszereplők akár (magán)életük legnehezebb pillanataiba is beavatnak, egy pillanatig sem sajnáljuk őket, hanem velük együtt érezve szurkolunk nekik, hogy sikerüljön mindaz, amire vágynak. Az újoncnak azért, hogy élni akarjon és hogy új célt találjon az életének, a fekete öveseknek pedig azért, hogy megnyerjék a versenyt. A film főszereplői ugyanis mindenfélével feltuningolt kerekesszékekben száguldozva, rögbit játszanak – kőkemény fizikai ütközésekkel és ahhoz illő verbális stílusban. Mindenféle – számunkra, épek számára elképzelhetetlen – akadályokon felülemelkedve (vagy stílusosabban felülkerekedve), azt tűzik ki célul, hogy indulhassanak, sőt nyerjenek Athénban, a Paralimpiai Játékokon. A film tulajdonképpen őket ünnepli, előttük tiszteleg, példaképül állítva őket (kitartásukat, küzdelmüket, elszántságukat) számunkra, akik számára sokkal kevesebb nehézség jutott. És azok számára is, akik ennek a hosszú útnak még az elején állnak. Nem véletlenül van egy olyan szála is a történetnek, hogy egy fiatal motorbalesetet szenvedett fiú a rehabilitáció során találkozik az egyik sportolóval, Mark Zupannal – aki rendszeresen tart előadásokat kisgyermekek és mozgássérültek számára is –, és miután kipróbálja az ő „különleges” székét, elhatározza, hogy ő is rögbisportoló akar lenni.
A negyedik szempont, hogy nemcsak a sportolókat ismerjük meg, sőt elsősorban nem őket, hanem az embert, a testvért, a szeretőt, a férjet, a családapát; hiszen a film betekintést enged egyes szereplők – különösen a két főszereplő: Mark Zupan és Joe Soares – magánéletébe is. Ekkor kiderül, hogy a nagyszájú Zupan kedves fiú is tud lenni, ahogy az is, hogy a gyermekbénulást szenvedett Joe-nak egy szívinfarktus kell, hogy átértékelje életét, és az addigi megszállottként űzött sport a megfelelő helyre, a család mellé (és nem elé) kerüljön. A film hangzásvilága, zenéjének ritmusa is követi ezt a változást: míg az elején Joe tele van indulattal, a filmben is sok az üvöltözés, ordítás, pörgős a zene; a második felében Joe-val együtt csendesebb és békésebb lesz minden, és így még a várva várt nagy mérkőzés is a megfelelő helyre kerül.
És végül: bár a film témája miatt a rendezők (Henry Alex Rubin és Dana Adam Shapiro) könnyen kihasználhatták volna az olcsó hatáskeltés lehetőségeit, ők szerencsére ellenálltak annak. Mégsem egy száraz és/vagy unalmas, távolságtartó dokumentumfilmet készítettek, hanem egy érzelmekre ható, mégsem hatásvadász alkotást, amely nagyon is közel enged minket az amerikai és a kanadai kerekesszékes rögbi válogatott két vezéregyéniségéhez (és társaikhoz), akikre valóban és többszörösen is illik a „harcos” kifejezés, és akik nem valami felfújt/animált szuperhősök, hanem nagyon is hús-vér emberek.
Az eredmény pedig egy olyan hiánypótló film, amely műfaja ellenére (vagy pont azért?) úgy köt le, hogy közben elgondolkodtat; úgy hat, hogy közben nem hatásvadász; és úgy tanít, hogy nem didaktikus. A film ugyan 16 karikás, de úgy látom, hogy pár perces – a sportolók szexuális életére vonatkozó – jelenetet kivéve már fiatalabb kamaszok számára, például az én 13 éves kamasz fiammal együtt (!) is megnézhető.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotó: amazon.com
