Még egyetemista koromban láttam ezt a darabot Alföldi Róberttel (a Tháliában, ha jól emlékszem), és érdekes módon abból az előadásból egyáltalán nem emlékszem Salierire; valószínűleg a címszereplő játéka mellett elhomályosult az udvari komponistaé. A mostani előadásban viszont még az idegesítően extravagáns és végtelenül infantilis, ugyanakkor időnként szeretetre, máskor meg inkább szánalomra méltó Mozartnál is jóval izgalmasabb, összetettebb karakter és gyakorlatilag központi figura az a Salieri, akit Fila Balázs játszott zseniálisan. Pedig Tasnádi Bence is abszolút hitelesen hozta a naiv és önimádó zsenit, akit magányossága és a környezetéhez kapcsolódni képtelensége egyre sebezhetőbbé és kiszolgáltatottabbá tett, mind az őt meg nem értő közönség, mint a mesterének tekintett és zsenialitását egyedül felismerni képes Salieri számára.
Mindkettőjük jellemfejlődése érdekfeszítő, hiszen Mozart is a maga módján, de igyekszik előbb-utóbb ki- és felnőni apja árnyékából – először férj, majd apa lesz, és egyre kevésbé rajta múlik, hogy nem kap több munkát, és szegénységben él őszintén szeretett feleségével, valamint gyarapodó családjával, majd gyakorlatilag magányosan éhen hal – de kétségtelenül az udvari komponista személyiségének változása az izgalmasabb. Például, a korábbi előadáshoz (vagy csak saját emlékeimhez) képest sokkal hangsúlyosabb Salieri gyakori vitája Istennel. Még mindenáron hírnévre vágyó vidéki gyermekként üzleti ajánlatot tesz az „Alku Istenének”: hűséget esküszik és erkölcsös életet ígér, csakhogy nagy és híres zeneszerzővé válhasson; és Mozart felbukkanásáig úgy tűnik, támogatást is kap ebben odafentről, hiszen kitartó munkával, számtalan tisztség és tanítvány elvállalásával eléri, hogy udvari komponista legyen, akire II. József (Chajnóczki Balázs) – uralkodók és politikusok görbe tükre – mindenben hallgat, kivéve épp Mozart zenéjének megítélésében.
Utóbbi felbukkanásával a bécsi udvarban és minden egyes csodálatos, és egyedül Salieri által megértett operájának megszületésével Salieri újra és újra rájön, hogy bizony vesztésre áll a csodagyerekkel szemben. Először csak újra alkudozni kezd Istennel („Munkába temetkezem és imádlak; hadd legyek én a közvetítőd”), majd szakít a neki tett ígéretével („Mostantól ellenségek vagyunk, háborúba kezdek veled, Isten!”; „Istennek Mozartra volt szüksége a világhoz, de Mozartnak rám volt szüksége, hogy nagy legyen”; „Apró bosszúk nem érdekeltek; én nem Mozarttal háborúztam, hanem általa Istennel”), illetve addigi józan, erkölcsös és jótékony életével, és mindent elsöprő féltékenységének szabad utat hagyva gyakorlatilag tönkreteszi a fiatal zeneszerzőt. Sőt, évtizedekkel később, Mozart halálát is magáénak tulajdonítva próbál örök hírnevet szerezni magának, ami részben végül is sikerül neki, hiszen nevük örökre összeforrott, de gyerekkori álma természetesen mégsem válhatott valóra, mivelhogy nem zeneszerzőként lett hallhatatlan.
Istennel való vitái és a közönségnek irányuló kiszólásai („És ti? Titeket ki fog megörökíteni?”; „Ti, középszerűek, most és a jövőben, feloldozlak benneteket!”) mellett maradandó élményt nyújtanak azok a jelenetek, amelyekben a két zeneszerző vitatkozik a művészet és a művész feladatáról, amelyben ugyancsak hangsúlyos szerepet kap Isten. Például a Figaró házassága előtt Mozart így érvel: „Isten ilyen zenét akar; ez a mi dolgunk, zeneszerzőknek: összegezni mindenki gondolatát és ebből a közösségből megalkotni az Istent”. Salieri pontosan tudja, hogy a másiknak igaza van, bár feladatának mást tekint: „célunk, hogy az emberek átlagos életét dicsőítsük, középszerűségüket himnuszba foglaltuk, (…), életük emlékezete miattunk maradt fent”, ő maga is elismeri: „A zene Isten művészete”; „mintha Isten hangja szólna hozzám egy mocskos szájú gyerektől”. Mégis, egyre aljasabb féltékenysége és az a tudat, hogy ő erre a csodára képtelen, nem engedi elismerni Mozart zsenialitását. Mennyivel szebb emléket őriznénk róla, ha megtette volna… De vajon akkor – azaz ha Salieri ténylegesen támogatja, és Mozart nem hal éhen – megszületett volna például a Requiem?
A színdarab számos meglepetést rejteget, a rendező több szokatlan megoldással lepi meg a nézőket. Egyrészt, megváltozott a darab vége, hiszen Shaffer 2000-ben módosított a darab dramaturgiáján (újraírta Mozart és Salieri végső összecsapását, amikor az álarcos Salieri lép fel a Requiem megrendelőjeként, és egy sokkal izgalmasabb helyzetet írt helyette, amelyben a két figura megpróbál elszámolni közös múltjukkal); ez a jelenet most kerül először színre Magyarországon. Másrészt, extravagáns megoldás a vonósnégyes szereplése, és a táncosok modern játéka, valamint a mai szóhasználat is (Mozart esetén nem öncélúan vulgáris, így nem zavaró, még az „antifaszkalap” és a „fostalicska” sem; a többieknél pedig egyszerűen jópofa a „nem fér bele”, „nekem ez sok”, „totálisan elfelejtettem”, „tényleg bírta, Felség?”, „annyira kösz”).
A két főszereplő mellett emlékezetes alakítást nyújt minden színművész: Kónya Merlin Renáta férjéhez őszintén ragaszkodó, mellette sokáig kitartó, majd őt elhagyó, de visszatérő feleségként (Contanze Weber), Szigeti Karina éteri hangú gyönyörű énekesnőként (Katherina Cavalieri, Salieri tanítványa); Molnár Zsuzsanna józan császári kamarásként (Johanna Kilian von Strack), Quintus Konrád a Császári Opera helyezkedő igazgatójaként (Franz Orsini Rosenberg gróf) és Galkó Balázs a Császári Könyvtár higgadt, elegáns prefektusaként és a szabadkőművesek vezetőjeként (Gottfried von Swieten báró). És ne feledkezzünk meg a szinte észrevétlen, mégis mindig jelenlévő két Venticellóról, „Szellőcskéről”, Előd Álmos és Horváth Sebestyén Sándor alakításában. Ők mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy a néző még jó sokáig gondolkodjon a középszerűség és zsenialitás harcáról, a művészet és kultúrpolitika kapcsolatáról, a művészi lét és a családos élet viszonyáról, a férfiak barátságáról, hűségről, erkölcsről, gátlásokról és azok hiányáról.
Antal-Ferencz Ildikó
*
Cikkajánló: Ismerd meg először a saját hazádat, aztán menj külföldre – bemutatták a Fatornyokat az Újszínházban • Férfitörvény, úgy hívják: becsület – bemutatták A kassai polgárokat a Nemzetiben • Mindenki bűnös, mégsem felelős semmiért – Forró mezők a Nemzeti színpadán
Ajánljuk a Kultúrát apától rovatunk további cikkeit. Ha tetszett, oszd meg! Kattints a következő rovatcímekre, ha más cikkeket is szívesen olvasnál honlapunkon: A férfi útja, Az FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetek, Körkérdés (interjúk), Férfiegészség.
*
Fotók: Antal-Ferencz Ildikó
