Vizsgálódásunkhoz a régmúltba kell visszarepülnünk, a mai ember történetének a hajnalához. Fajunk, a homo sapiens úgy 50 ezer évvel ezelőtt terjedt el egy csapásra a Földön. Bár eleink rövidebb ideig éltek és alacsonyabbak voltak, mint mi, egy alapos fürdetést és egy jó borotválást követően nem sokban különböznének tőlünk, mai civilizált emberektől. Öltönybe bújtatva őket nagyon nehéz lenne megmondani, hogy ki 50 és ki 50 ezer éves.
Egy dologban eleink viszont nagyon különböztek tőlünk: a mai értelemben véve náluk nem létezett a család. Ennek az oka pedig az volt, hogy nem lehetett megállapítani az apaságot, a nők – a többi emlős fajhoz hasonlóan – ugyanis a tüzelési periódusban a törzs bármelyik tagjával párosodtak és így nem lehetett az apaságot teljes bizonyossággal megállapítani, csak az anyaságot. És ez így ment 40 ezer éven keresztül, élték eleink a maguk kőkorszaki életét, amikor is úgy 10 ezer évvel ezelőtt Kína, India és a mai Irak (a termékeny félhold) területén egy fantasztikus felfedezést tettek, a legnagyobbat az addigi emberiség történetében, ami soha nem látott társadalmi fejlődést és prosperitást eredményezett. Rájöttek ugyanis, hogy a férfiak jelentős energia-befektetésre és nagy áldozatok meghozatalára is hajlandóak, ha biztosak lehetnek abban, hogy az a gyerek, akivel a nő terhes és akit megszül, az övék. Ez persze – elsősorban a nőknél, de a társadalmi béke kedvéért később a férfiaknál is – a szexuális lehetőségek erőteljes korlátozását jelentette, aminek a megszegését keményen szankcionálták. Fajunk pedig alkalmazkodott a megváltozott viszonyokhoz és a nők éves ciklusából eltűnt (illetve rejtetté vált még maguk előtt a nők előtt is) a tüzelési periódus, megkönnyítve/lehetővé téve ezzel a monogám hűségességet. A „veszteségért” cserébe viszont a fejlődés soha nem látott lendületet vett: megjelent a fémművesség, az állattenyésztés, a mezőgazdaság, az addigi vándorlás helyett létrejöttek az első állandó települések, falvak, városok. Létrejött a patriarchátus, azaz az a társadalmi szerveződés, amelyben az apa képviseli a legfelsőbb hatalmat a családban, klánban vagy törzsben, a származást apai ágon tartják nyilván és a gyerekek az apa nevét viselik és az ő családjába, klánjába vagy törzsébe tartoznak. Egyetlen kultúra sem jutott túl a kőkorszaki fejlettségi szinten, amelyikben nem zajlott le ez a „patriarchális fordulat”.
Minden nagy civilizáció (sumérok, babiloniak, egyiptomiak, asszírok, hellének, perzsák, hinduk, kínaiak, japánok, szasszanidák, arabok/mórok, rómaiak, teutonok, angolszászok és mai európai) felemelkedésekor megkövetelték a házasság előtti szüzességet és a házasságot követően a szigorú monogámiát, lényegében a válás lehetősége nélkül. Amíg egy civilizáció képes volt fenntartani a szigorú szabályokat, addig virágzott, amint viszont kitágultak a szexuális lehetőségek, lehanyatlott. Ezt az összefüggést állapította meg az angol Joseph Daniel Unwin etnológus, szociálantropológus, egyetemi tanár (Oxford, Cambridge) monumentális, Sex and Culture című, a teljesség igényével íródott művében.
Ma a patriarchátus felszámolása zajlik. A férfit kizárni igyekeznek a gyerekek sorsával kapcsolatos döntésből (pl. az abortuszról egyedül a nő dönt, a válások után majdnem mérlegelés nélkül a nőnél helyezik el a gyermekeket), a szexuális lehetőségek enyhén szólva ’kitágultak’, a válást nem szankcionálja semmi, már a társadalom rosszallása sem kíséri, a második-harmadik élettársi kapcsolatokban/házasságokban egyre több férfi neveli más férfi gyerekét, egyes felmérések szerint a gyerekek 10-30%-ának nem az a biológiai apja, aki annak hiszi magát. Sok (jogos) kritika éri ma a férfiakat, hogy nem hajlandóak elköteleződni, megállapodni és minden erejükkel, energiájukkal a család javáért fáradozni. De vajon csodálkozhatunk-e ezen?
Neo
Fotók: bnilesh via Foter.com / CC BY-NC-ND Jerzy Durczak (a.k.a.” jurek d.”) via Foter.com / CC BY-NC
