A színdarabban ugyanazok a teljesen hétköznapi élettörténetek hangzanak el ugyanazoknak a teljesen hátköznapi szereplőknek a szájából, de mindig kétféleképpen; bizonyítva, hogy ugyanaz az ember akár fél óra múlva is képes saját előző véleményével ellentétes gondolatok magabiztos kifejtésére, amennyiben egy másik szerepbe kerül: háziasszonyból dolgozó nő lesz, vendéglátóból vendég, feleségből anya, gyermekből szülő, szülőből anyós, illetve főnökből férj, előléptetés előtt álló férjből előléptetés előtt álló feleség férje. És mindez igaz akkor is, amikor nem az ő szerepe változik, hanem a körülmények körülötte, és akkor ugyanaz az autóvásárlás, osztálykirándulás vagy tanítónéni megítélése szöges ellentéte lesz saját korábbi véleményének. És szó sincs jellemfejlődésről, egyszerűen csak arról, hogy ugyanazt a dolgot mennyire másképp látjuk, ha más szerepet, „szemüveget” veszünk fel, ha másokról van szó és nem rólunk. És gyakran egyszerűen csak arról van szó: semmi sem jó nekünk, amit más szervezett, mi biztosan jobban csináltuk volna; akár olcsó, akár drága az a bizonyos osztálykirándulás, akár az egyik, akár a másik tanítónéni lesz végül a gyerekünk nevelője.
A mostani előadás, bár négy vérprofi és a szöveget abszolút hiteles felmondó, felolvasó színész előadásában hangzott el, és nem hiányzott a látvány sem, mégsem ért a közelébe sem az előzőeknek. Miközben sokszor nevettünk és a végén természetesen tapsoltunk nekik, tudtuk, hogy nem látják, és bár profin megoldották, biztosak voltunk benne, hogy iszonyatosan hiányzanak nekik a nézők spontán visszajelzései.
Egyedül a darab végi meghajlásnál látszott némi elbizonytalanodás, mert az ösztönös mozdulatok kissé suták lettek, amikor egymásra nézve és kézen fogva előléptek és meghajoltak az üres nézőtér felé. Az előadás remekül sikerült, a meghajlás is célt ért, ahogy bizonyára az otthoni tapsok sem „vesztek el” teljesen az éterben, mégis közben is és a végén különösen összeszorult a szívünk a sajnálattól, a művészi helyzet méltatlanságától és hangosan kívántunk nekik és magunknak is azt, hogy legyen már vége a járványnak és találkozzunk már végre élőben is.
De nem csak emiatt nem tudtam úgy élvezni az előadást, mint korábban. (Viszont ez sem a színészekről vagy a darabról szól, hanem magamról.) Észrevettem, hogy amin korábban harsányan nevetni tudtam, most inkább idegesített – például az anyós kisbabát váró menyéről, vejéről szóló, „Klárikának” szánt panaszáradat, vagy a vendégség Lonciéknál, illetve a málnaszedés Elemér bácsiéknál. Az osztálykirándulásos és a tanítónénis „lemezek” pedig kifejezetten idegesítettek. El kellett tehát gondolkodnom, miért éppen ezek nem váltották ki a korábbi önfeledt nevetést. A válasz viszonylag egyszerű: kevésbé tudtam nevetni azon, ami most szíven ütött, és azért ütött szíven, mert nemrég átéltem hasonlót, például az anyós kritikáit. Ahogy azon sem, amely „lemezek” a járvány miatt gyakorlatilag egy éve kiestek az életünkből, például a baráti vagy családi látogatások, vendégeskedések. És végül azokon sem, amelyekkel az utóbbi években gyakran szembesültem, például az iskolai szülőtársakkal, akiknek soha semmi nem elég jó. Ugyanakkor megnyugtató érzés, hogy azok a jelenetek, amelyek ugyancsak adhattak volna okot a bosszankodásra – ugyanaz a férfi hogyan viselkedik az előléptetésre kiszemelt női beosztottjával, majd az előléptetés előtt álló feleségével, vagy ugyanaz a férj, aki egyszer a saját maga, másszor a felesége munkahelyváltását kell lereagálnia – nem ütöttek szíven, hanem a „régi módon”, őszintén tudtam nevetni rajtuk; hála a szerző finom humorának és bizonyára annak, hogy ellentétben az érintettekkel, én szerencsés feleség vagyok és nem kerültem hasonló helyzetbe, melyben a férjem nem támogatott volna szakmailag is.
Ezeken a reakcióimon elgondolkodva jöttem rá, hogy Janikovszky nemcsak örök, hanem zseni is. Kívánom a színművészeknek, a rendezőnek, és persze magunknak, nézőknek is, hogy még sokszor, sok helyszínen és sokféle módon láthassunk ezt a sokoldalúan megfogható, örök általános üzenetekkel teli előadást, hogy hangosan nyerítve nevessünk másokon és közben-utána alaposan gondolkodjunk el saját magunkon is.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotók: a 6szín hivatalos Facebook-oldaláról, Szkárossy Zsuzsa, Mahunka Balázs.
