28 év múlva, 2050-ben én már 82 éves leszek. Érdekes perspektíva. Hogy mit fogok akkor csinálni? Nos, a következőket.
Amikor a nap első sugara bekandikál az ablakon és a kakas először kukorékolja el magát, én is felkelek. Kinyitom a zöld spalettát az ablakban, kiteszem a muskátlit és felrakom a kávét. Amikor lefőtt, azzal ébresztem a feleségem. Miután megkávéztunk, lemegyek a kert végében a patakpartra és megmosdom a friss, hideg vízben. Ez beindítja a vérkeringést. Aztán kint a teraszon megreggelizünk. Saját sonka, saját tojás, saját paradicsom. Reggeli után ellátom az állatokat, ez eltart ebédig. A teraszon megebédelünk, csülkös bableves van. Ebéd után egy óra szunyókálás következik, majd kicsit teszek-veszek a ház körül, olvasgatok, beszélgetek a feleségemmel és együtt készülünk az estére, az ilyenkor szokásos bridzspartira. A jobbik pálinkámat veszem elő, hátha abból többet isznak majd a kártyapartnerek, nem tudnak annyira figyelni és végre nyerünk. Mindig valahogy ilyenformán képzeltem el, hogy milyen lesz, amikor majd megöregszem. Attól tartok azonban, hogy a valóság teljesen más lesz. Reggel arra ébredek, hogy megszólal a mobilom. A lányom hív, hogy a legnagyobb fia leesett a galériáról, valószínűleg eltört a csuklója, be kell szaladni vele a kórházba, de addig nem tud mit csinálni a két kisebbel, átmennék-e hozzájuk. Hát persze, mondom, és örülök is, csak ne fájna annyira a hátam, a vállam meg mindenem. 16 unokám és egy dédunokám van, valakinek mindig szüksége van segítségre. Én és a feleségem igyekszünk minél visszafogottabban élni. Amit tudunk, újrahasznosítunk, nem költünk semmire, nem fogyasztunk semmit, én fürdeni is csak hetente egyszer fürdöm. Ami elromlik, azt vagy meg tudjuk csinálni, vagy a továbbiakban megvagyunk nélküle. Mindketten dolgozunk, és úgy tűnik, ez az életünk végig így is fog maradni. Tagjai vagyunk egy alkalmimunka-közvetítő központnak, amelyik ellát olyan munkával, amit el tudunk végezni. Sajnos minden egyre fárasztóbb és lassabban megy, de a megélhetéshez szükség van a munkára. A külvilág teljességgel érthetetlen. Az a világ, amit én ismertem már réges-rég eltűnt a süllyesztőben. A technika fejlődésével már évek óta nem tudok lépést tartani. Annak viszont nagyon örülök, hogy időskori elbutulás ellen már van gyógymód. Ez egy komplex rendszer, aminek csak egy része a gyógyszeres kezelés, az életmódbeli változtatásnak is fontos szerepe van. A lényeg az, hogy használni kell az agyunkat. Nekem például meg kellett tanulnom Magyarország összes tájegységének, településének, álló- és folyóvizének a nevét és a térképen való elhelyezkedését. Az is eljut hozzám, ha akarnám, újra dús, fekete hajam lehetne, és megoldották, hogy az ember ne csak egyszer váltson fogakat az élete során, hanem többször, annyiszor, ahányszor akarja. Nincs már szükség hát hídra, protézisre, fúrásra és fogtömésre, de ez engem már nem érdekel. Nem érdekelnek a hírek, a politika, a divat, a technika – egy dolog érdekel csak, hogy a szeretteim hogyan boldogulnak. Mert van a családban, aki ügyes és jól boldogul, de olyan is, aki nem. Szeretnék rajta segíteni, szomorúsága az én szomorúságom is. Olyan világban élünk, amelyikben nem lehet egyedül boldogulni, mindenki valaki másnak a támogatására szorul. De legalább élünk…
KT
Fotó: CESAR AUGUSTO RAMIREZ VALLEJO képe a Pixabay -en.
