Jósorsában ugyanis az ember hajlamos azt hinni, hogy mindaz, amit létrehozott, a saját műve. És az önelégült, öntelt ember a legjobb úton van afelé, hogy gyengévé váljon, vagy már ő maga vagy az utódai, és akkor kikerülhetetlenül jönnek a nehéz idők. És hogy miként lehet megakadályozni, hogy az ember öntelt és önelégült legyen? Alázattal. Elődeink még nagyon jól tudták, hogy amikor a legjobban megy a sora, az embernek még akkor is szüksége van arra, hogy bűnbánatot tartson. Sőt, akkor van leginkább. Mert ekkor lesz hajlamos azt hinni, hogy önmagától képes megadni a választ létezése minden kérdésére, nincs neki szüksége ehhez senkire. Ám ebben a próbálkozásában szükségszerűen kudarcot vall.
A kereszténység kínál megoldást az önteltség kísértésének elkerülésére. Nevezetesen azt, hogy minduntalan arra emlékeztet, a jó időket az ember sosem csak önmagának, hanem Istennek köszönheti. Minden embernek folyamatos bűnbánatra és megtérésre van szüksége, ha nem akar elgyengülni. Bűnbánat, jóvátétel (penitencia), feloldozás – a kereszténység ezúton emlékezteti az embert arra, hogy a maga erejéből nem sokra jutna, és mindaz a jó, ami körülveszi, nem a saját műve. Mert ha mégis ezt hinné, ha önteltségében elfelejtkezik a háláról, a hálaadásról, akkor benne ragad az előbb említett ciklikusságban, és elkerülhetetlenül jönnek a gyenge emberek, meg a nehéz idők.
Aki nem vallásos, természetesen az is érezhet hálát mindazért a jóért, amiben él. Ha rendelkezik történelmi tudattal, akkor tisztában van vele, hogy a jelen gazdagságát – mert példátlan gazdagságban élünk, afelől semmi kétség – nem magának köszönheti, és nem is veszi azt magától értetődőnek. A szabadság, a függetlenség és a jólét nem kézenfekvő dolgok, ezekért „valakik” megküzdöttek, az életüket adták.
Most vasárnap, május 29-én ünnepeljük a Magyar Hősök Emléknapját, amikor azokra emlékezünk, akik hősiesen az életüket adták a haza védelméért. És ezen a napon van gyereknap is. Tudom, hogy vannak olyanok, akik úgy gondolják, nem szabad a gyerekeket terhelni az elmúlás gondolatával. Jobb, ha úgy teszünk, hogy nincs halál, ezzel megóvjuk az ártatlan világukat. Az ilyen szülők igyekeznek megkímélni a gyerekeiket a morbidnak vélt meséktől, nem mondják el az igazat, hogy mi történt a nagyszülőkkel, rokonokkal, nem viszik a gyerekeket temetőbe sem, nehogy „sérüljenek”. Egy habos-babos idealizált világot teremtenek a gyerekek vélt boldogsága érdekében. De nem teszik jól. A gyerekek – ahogy minden ember – bensőséges viszonyt ápolnak az elmúlással. A félelem a sötéttől, a „zsákos embertől”, a „boszorkánytól”, mind a haláltól való félelemre vezethető vissza. És ez teljesen normális is, az ismeretlen mindig aggodalmat kelt az emberben. Viszont ebből a normálisnak mondható félelemből akkor lesz rettegés, ha a szülő megpróbál úgy tenni, mintha alaptalan lenne. A gyereket nem fogja tudni becsapni, ő továbbra is félni fog a sötétben, viszont a kérdés tabusítása miatt azt fogja hinni, hogy a halál legyőzhetetlen.
Pedig a halál legyőzhető. A temető nem a halál győzelmének, hanem éppen a halál felett aratott győzelemnek az emlékhelye. Az őseink emlékének az ápolásában a saját életünket ünnepeljük, az ő művük tette lehetővé, hogy mi itt legyünk. Mi vagyunk az ő életük igazolói. És ez nem csak az egyes ember privát életére igaz, hanem az egész nemzetére. A hőseink műve az, hogy ma mi magyarként itt lehetünk, van saját hazánk, nyelvünk, kultúránk. A jó időkért „cserébe” nekünk az a kötelességünk, hogy emlékezzünk. És segítsünk az emlékezet fenntartásában azzal, hogy az utánunk jövő generációkat is emlékeztetjük arra, az erős emberek teremtenek jó időket.
Magyarországon számos helyen találhatunk díszes katonasírt, szobrot vagy emlékművet, ahol az életüket áldozó hősök előtt egy szál virággal, a gyerekeink kezét fogva leróhatjuk a hálánkat. Mert amíg nem felejtjük, hogy elődeink micsoda hősiesség és önfeláldozás árán teremtettek nekünk lehetőséget a jó életre, addig van esélyünk elkerülni a gyenge embereket és a nehéz időket.
Krúdy Tamás
Fotó: Abstract wall photo created by rawpixel.com – www.freepik.com
