Nemrég láttuk hetedikes fiam osztályával a Kőszívű ember fiait, és íme itt az újabb magyar történelmi dráma, amire érdemes elhozni a gimnazistákat. A történelem- és irodalomkönyvek szereplői ismét megelevenednek az Újszínház színpadán, és a diákok bizonyára ismét jobban fogják élvezni, mint a kötelező olvasmányt magát. De nemcsak ők, a felnőtteknek is maradandó élmények ezek a darabok, én legalábbis így vagyok vele. Hálás vagyok, hogy van egy legalább egy olyan budapesti színház, ahol klasszikus történelmi darabok láthatók klasszikus feldolgozásban; ahol egyszerűen és élményszerűen pótolni tudom mindazt, ami anno az én rendszerváltás előtti (ráadásul romániai) iskolai történelmi tanulmányaimból (is) teljesen hiányzott.
Ha esetleg valaki nem tudná, miről szól a darab: Czillei Ulrik, osztrák gróf, aki unokaöccsét, az erély- és erénytelen kamasz királyt, V. Lászlót szeretőkkel és alkohollal zülleszti, hogy rajta és birtokain, népein uralkodjék, elérkezettnek látja az időt, hogy leszámoljon a szerinte túlságosan megerősödött Hunyadiakkal. Szövetkezik a törökökkel, akiket az utolsó végvár, Nándorfehérvár ellen küld. A terv nem sikerül, Hunyadi János diadalmasan győz annak ellenére, hogy sem a pápa, sem a magyar főurak nem segítenek neki. A pápa felmentő sereg helyett utólag déli harangszóval ajándékozza meg a legnagyobb hadvezért, annak emlékét. A magyar főurak pedig egymással és Czilleivel a Hunyadi fiúk ellen szövetkeznek, de – különösen Gara László nádor – mindvégig fenntartják annak a lehetőségét, hogy aktuális érdekeik szerint bármikor válthassanak. Eközben Hunyadi János törökverő hadvezér, Magyarország kormányzója, pestisben meghal, és az éppen e célra összehívott országgyűlésen sokan jelentkeznek a királynál birtokai utódlására; közös céljuk László és öccse, a majdani király, Mátyás kisemmizése. A két testvér kora, személyisége és vérmérséklete jelentősen különbözik, és ez már apjuk sírjánál összeugrasztja őket, de anyjuk kérésére békejobbot nyújtanak egymásnak, és együtt készülnek az országgyűlésre, majd onnan a nándorfehérvári várba, ahova a király és Czillei is bejelentkezik. A velük érkező hadsereget a várnagy nem engedi be a kapun, és míg a király elhiszi a Hunyadiaknak, hogy köztük biztonságban van – annak ellenére, hogy szemet vetett László jegyesére –, Czillei egy pillanatra sem bízik bennük, ami nem csoda, hisz maga is állandóan az vagyonukra, hatalmukra, s szükség esetén az életükre tőr. S hogy végül éppen ez lesz a veszte, az már történelem, ahogy Hunyadi László és Mátyás sorsa is, (a keresztények védelmezőjeként tisztelt Hunyadi Jánosnak ki lesz méltó utódja?), illetve Magyarországé, amellyel kapcsolatban újra felmerül a Szent István-i kérdés: Európa haladó államaihoz csatlakozzon-e vagy ragaszkodjon saját, ősi hagyományaihoz? Meglepően aktuális kérdés ez manapság is, nemde?
Bártfay Rita dramaturg a rendezővel átdolgozta az eredeti szöveget, és szinte minden pátosztól és sallangtól megfosztotta a történetet; éppen csak annyi líra maradt benne, ami a szituációkat és a jellemábrázolásokat erősíti. Az egyenes történetvezetésnek köszönhetően egy pergő cselekményű, megtörtént eseményeken alapuló politikai krimit láthatunk, amiben azért benne van minden, aminek lennie kell, de semmiből sem több a mai néző által szükségesnek ítéltnél: őszinte szerelem és buja erotika, hűség és árulás – úgy a szerelemben, mind a politikában. A díszlet és a jelmezek egyszerűek, a fémlemezekből kettőt időnként megrázva dörgedelmes viharos-háborús hangulat keletkezik, a ruhák pedig úgy maiak, hogy stílusukban és színeikben jól illeszkednek a megidézett korszakhoz. A színészeken pedig látszik, hogy élvezik a szerepeiket, amelyek rendre másak, mint amiket tőlük általában megszoktunk: a mindig szelíd és halk Viczián Ottó elképesztően kegyetlen, gonosz és ravasz, s ha kell hangos és erőszakos Czillei; a mindig jóképű csábító Bánföldi Szilárd hitelesen együgyű, erély- és erénytelen V. Lászlóként; a mindig tiszta tekintetű és egyenes gerincű Lux Ádám most meggyőzően ravasz és érdekvezért Gara László; az általában cselszövőket játszó Szakács Tibor is hiteles mint elkötelezett és hajlíthatatlan hazafi Szilágyi Mihály várnagy. A Hunyadi testvérek – Almási Sándor és Kazári András – e meglepetések nélkül is jók, és a nők is sokkal inkább hozzák a megszokott szerepeiket: Brunner Márta pár percig feltűnő özvegy Szilágyi Erzsébet, a számomra ismeretlen fiatal Dichter Dóra kellemes Gara Mária, aki a nádor lánya és Hunyadi László jegyese, de Ágnest, Czillei kedvesét és a király ágyasát nem is játszaná más, mint Gregor Bernadett.
Az előadás kétszer ötven perc, és amikor meghal Czillei, hirtelen vége az egésznek. Ez valahogy annyira hirtelen történik, hogy többen egymásra néztük zavartan, talán újabb szünet következik, amit a színházi sajtós cáfolt. Amikor megemlítettem neki, hogy szívesen néztem volna még tovább, mosolyogva így válaszolt: az már egy másik dráma, amit az Erkel játszik, Hunyadi címen. Hát, igen, tudom, és még láttam is, de valahogy nekem ez így nem volt egészen kerek, akkor sem, ha a legbűnösebb megbűnhődött, de az utódlás kérdés rendezése ugye még váratott magára. Ettől függetlenül ajánlom megnézésre mindenkinek, aki szereti a magyar történelmi drámákat, és szívesen eltűnődik azok megdöbbentő aktualitásán.
Kedvcsinálónak néhány elgondolkodtató idézet: „Életünk hazánké, nem csak a mienk” (Hunyadi László); „Isten jó, de eszet is adott az embernek” (Szilágyi Mihály); „Akinek lelke van, most a török ellen megy”; „Le a süveggel büszke magyarok! Nem tetszik?! Akkor le a fejekkel is!” (Czillei); „A politikában nincs barátság” (Gara nádor); „Nem férfi az, ki szőre szálát kiírtja, hogy sima legyen az álla” (Ágnes); „Hazánk minden cseppje van a Dunában itt, ahol elhagyja az országunkat” (Hunyadi László); „A fiú férfi lett, a férfi nővé puhult” (Ágnes); „Itt még mulatni sem lehet, az asszony mint hűséges és becsületes, ágyaik olyanok, mint a szúrós boglyák, én itt megőrülök és megveszek” (Czillei); „A törvény és az igazság nem érvényes a hatalmasokra” (Vitéz János püspök); „Nem a korona szenteli a főt, hanem a fő a koronát” (Hunyadi Mátyás).
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotók: Antal-Ferencz Ildikó
