Családi összejöveteleken időről-időre felbukkan egy távoli nagybácsi története, amit áhítattal hallgat idős és fiatal, hogy lám, milyenek is (voltak) a férfiak. Előre kell bocsátanom, hogy a történet igaz, bár a mai fül számára elég hihetetlenül hangzik – talán ezért is annyira érdekes.
Egy kedves idős ismerősöm mesélte, hogy sajnos a fiáék elváltak és a menye nem engedi, hogy a kis unokája találkozzon, vagy csak nagy nehézségek árán az édesapjával (ismerősöm fiával).
A régi nemesi családok nem egy ma is élő sarja, csúcsmenedzserek, anyagiakban, lelkiekben és szellemiekben is bővelkedő sikeres személyiségek évente többször mások lábát mossák…
Addig csak a látott képek és a nevelés alapján éltem, nem önálló férfi voltam…
Férfiérték történetek a Ti írásaitokból. Hogyan legyünk Szuperhősök ma, avagy „akárhogy is fáj, te is lehetsz sztár…”
„Látva a kíméletlenséget az ellenségek szemében, kik húsát marják, velejéig hatolnak, gyorsan rájön, hogy itt a hordó fogságában, egyedül lesz kénytelen megvívni, élete legnagyobb csatáját.”
„Most sokkban ülök a metrón… Tényleg kell a Férfiak Klubja!” Elgondolkodtam. Kapcsolataikat már nem egy kézfogásra „alapozzák”?
A szerzetes valahol a nyugatinál szállt fel, csuhában. Méretes, régimódi hátizsákkal a vállán…
Kisvártatva Julcsa hozzáment Költő Pistához és jószolgálata fejében az új pár beköltözhetett a nagyapámék nyárikonyhájába.
Akkoriban még szombaton is dolgozni kellett. Az egyetemeken is. Nem Budapesten különösen. Ott, és akkor játszódott le a következő, sűrített öt perc.
