Körkérdés című rovatunkban már évek óta olyan férfiakat szólítunk meg, akik valamilyen módon példaképek lehetnek. Ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel nekik, amelyek közül az egyik az, hogy „Szükség van-e ma hősökre?” A válasz szinte minden esetben az, hogy igen, nagyon nagy szükség van ma (is) hősökre, de nem hősködőkre, akik önmaguk dicsőségéért vállalnak kockázatot a vakmerőség határáig, vagy még azon is túl, hanem olyan hétköznapi hősökre, akik csendben, kitartással és példamutatóan teszik a dolgukat, végzik a szolgálatukat. A 15 kérdés közül, amiket a Körkérdés rovatban fel szoktunk tenni, talán nincs még egy olyan, amelyikre kortól, vallástól, foglalkozástól, politikai hovatartozástól függetlenül ennyire egyöntetű lenne a válasz. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy az egész kultúránkat mennyire mélyen átjárja a kereszténység. Ugyanis a hősnek ezt a fajta elképzelését a kereszténység honosította meg az emberi gondolkodásban.
Az ókori pogány hősök teljesen másmilyenek voltak. Larry Siedentop brit politikai filozófus 2014-es Inventing the Individual (Az individuum feltalálása) című könyve egyenesen amellett érvel, hogy az egyén, az emberi jogok, de maga a Nyugati civilizáció sem jött volna létre, ha a kereszténység nem alakítja gyökeresen át a hős koncepcióját. Az ókori görögöknél a hőskultusz rendkívül fontos szerepet játszott. Homérosznál a hős – a hérosz – egy halhatatlan isten és egy halandó ember utódját jelenti, aki maga is halandó. (Az Arcanum etimológiai szótár szerint a hérosz eredetileg félistent jelentett.) A későbbiekben ez úgy alakult át, hogy a hérosz kimondottan „halott embert” jelentett, akit azáltal, hogy valamilyen különös, önfeláldozó mártír módon halt meg, képesnek gondoltak arra, hogy megvédje az élőket. A héroszok sírja fölé gyakorta szentélyt emeltek, és az emberek ott fejezték ki az iránta érzett tiszteletüket. A hősök ebben az értelemben többek voltak, mint egyszerű halandók, de kevesebbek, mint az istenségek, egy önálló kasztot alkottak. Az ókori görögök azért is igyekeztek a héroszok segítségét elnyerni, mert az, ami a hitük szerint a halált követte, nem volt valami vonzó perspektíva. Homérosz Odüsszeiája kiváló illusztrációját adja ennek a felfogásnak, amikor Odüsszeusz utazást kényszerül tenni az alvilágban, hogy iránymutatást kapjon a hazavezető útjához. Odüsszeusz odalent találkozik Akhilleusszal, a legnagyobb görög hőssel, aki meg is kérdezi tőle, hogy „Hogy mertél Hádészhoz jönni, ahol csak a holtak laknak, s nincs tudatuk, s a halandók árnyai pusztán?” (Devecseri Gábor fordítása) A leleményes Odüsszeusz, aki maga is istenszármazék, Hermész dédunokája, erre megpróbálja Akhilleuszt azzal vigasztalni, hogy hát ő a legnagyobb a holtak között. Ám ez nem jelent túl sok örömet számára: „Csak ne dicsérd a halált nékem soha, fényes Odüsszeusz. Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét, egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség, mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.” (Devecseri Gábor fordítása)
Ez a halálszemlélet általános volt az ókori világban, és nemcsak az irodalomban, hanem a hétköznapi életben is. A rómaiak például törvényben tiltották meg, hogy az elhunytakat a városfalakon belül temessék el, nyilvánvalóan a haláltól és a halottaktól való félelmük miatt. Ez a félelmük akkor csapott át rettegésbe, amikor a Kr.u. második és harmadik században hatalmas pestisjárvány sújtotta az Örök Várost. Rodney Stark amerikai vallásszociológus szerint a halálos betegség a Birodalom lakosságának 25-30 százalékát vitte el. A római társadalom nem volt képes megbirkózni a pestissel sem lelki, sem szellemi, sem fizikai értelemben. A papjaik nem tudták megmagyarázni, filozófusaiknak nem volt válaszuk, az orvosaik tehetetlenek voltak, aki tehette elmenekült és magukra hagyta a betegeket. Még a nagy római orvos, Claudius Galenus is távozott Rómából egy vidéki birtokra, hogy ott vészelje át a járványt. A római társadalomnak egyetlen csoportja volt, mely tudatosan nem menekült el: a korai keresztények. Ott maradtak, hogy ápolják a szegényeket és a betegeket, és nem csak a sajátjaikat, hanem a pogányokat is, noha ezzel a saját életüket és egészségüket tették kockára. Alexandriai Dionüsziosz püspök dicsérte is azokat a keresztényeket, akik törődtek a betegekkel, méltatta a jámborságukat és hitüket, és halálukat a vértanúság egyik formájának nevezte. Így demokratizálta a kereszténység a hősiességet a vértanúságon keresztül, amelyben az arisztokraták mellett egyszerű emberek, nők, de még rabszolgák is részesülhettek. A mártír sors vállalása pedig egy olyanfajta öntudat és önbecsülés megjelenését jelenti, ami alapvető az individuum megértéséhez, mint erkölcsi megfontolások alapján cselekvő, a kötelességeit felismerő, és azt akár a saját kárára is önként teljesítő, szabadon döntést hozó személy.
A korai keresztények halállal szemben mutatott bátorsága ámulatba ejtő dolognak számított az ókori rómaiak számára. A már említett Galenus is a csodálatát fejezte ki a keresztények iránt: „Teljesen egyértelmű számunkra, hogy ezek az emberek (ti. a keresztények) megvetik a halált.” Ami Galenus számára csoda volt, az kézenfekvő volt Szent Pál számára, aki a korintusi híveknek a következőket írta: „A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,54-55). A keresztények reménysége ugyanis arról szól, hogy amint Jézus Krisztus feltámadt a halálból, úgy majd ők is fel fognak támadni az örök életre, ami összehasonlíthatatlanul jobb lesz, mint amit itt a földön bárki élhet. Ez a keresztény remény ad okot arra, hogy ne féljenek a haláltól, míg a keresztény erkölcs előírja azt a kötelességet, hogy gondoskodjanak a betegekről és a haldoklókról. „Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt fogunk élni is. Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úrrá rajta.” (Rom 6,8-9) Ez volt az, ami az örök életről alkotott addigi felfogást teljesen megváltoztatta. Attól kezdve lett az individuum a halhatatlanság, és ezzel együtt egy egyedi, örök és elidegeníthetetlen méltóság hordozója. (A kereszténységet megelőzően a zsidóság körében az „örök élet” nem az egyénhez, hanem a családhoz, a törzshöz köthető koncepció volt, az egyén az utódaiban, a leszármazottaiban élt tovább. Jahve többszörösen megerősített szövetsége Ábrahámmal, Izsákkal majd Jákobbal/Izraellel arról szólt, hogy megsokasítja az utódaikat, akik annyian lesznek, mint a tenger homokja. Így Izrael fiai számára a legnagyobb ajándék az volt, ha sok utóduk született és a legnagyobb büntetés pedig az, ha kevés vagy egy sem. A kereszténység a „gyermek mint Isten ajándéka” koncepciót megtartotta, de az örök életet már nem ehhez kötötte.)
A kereszténységet megelőzően a társadalmi egyenlőtlenséget „kőbe vésettnek”, megváltoztathatatlannak gondolták – elképzelhetetlen volt, hogy az emberek bármilyen formában is egyenlőséget vindikálhatnának maguknak. Egészen addig volt ez elképzelhetetlen, amíg Szent Pál meg nem hirdette minden ember egyenlőségét Krisztusban: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Gal 3.28) Ez az egyenlőség pedig azt jelentette – és jelenti mind a mai napig – hogy nem csak a félistenek és az arisztokraták hanem bárki lehet hős, aki hűségesen elvégzi a rábízott feladatot édesapaként, édesanyaként, tanárként, utcaseprőként, informatikusként, orvosként, vendéglátósként vagy éppen ácsmesterként. A hétköznapi hősök köztünk járnak. A keresztény hősiesség nem látványos, hiszen jutalmát nem a környezete elismerésétől várja, mint az ókori héroszok, akik hírnevükben szerették volna megőrizni magukat az örökkévalóságnak.
A keresztény vallás legszentebb időszaka a húsvétvasárnapig tartó nagyhét. Ennek a legszomorúbb, legsötétebb napja nagypéntek, amikor a hérosz, aki nem csak a népe, hanem az egész világ megváltására érkezett, mint egy közönséges bűnöző, római szokás szerint keresztre feszítve meghal. Nem harcban és hősies küzdelemben bukik el, ahogy egy héroszhoz illik, hanem megverve, megalázva, megvetetten, önvédelemre képtelenül. Az ókorban nehéz volt, és mindig is nehéz lesz egy ilyen hérosszal azonosulni. A halál felett aratott győzelmet nem így képzeli el az ember. A keresztény felfogás szerint Krisztus mégis azzal aratott győzelmet a halál felett, hogy önként kiszolgáltatta magát neki és ez az, ami a kulcsot jelenti az emberi élet összes többi paradoxonához.
Krúdy Tamás
