A párom már régóta mondja, hogy a munkahelyén új kollégákat keresnek, és a feltételeknek megfelelnék én is, ha egy kicsit tanulnék. Nem szerettem volna elvállalni az állást a szerényebb fizetés miatt, még akkor sem, ha ez egy új szakmát, kényelmes időbeosztást jelent.
Igen megbecsült szakember voltam – a közvetlen főnökeim szemében – a régi munkahelyemen, és ehhez mérten kellően meg is fizettek. Miután megváltozott a cégvezetés, annyira megcsappant a fizetésem, és az alkalmazottak megbecsülése, hogy úgy gondoltam, ideje váltanom.
Elmentem az állásinterjúra, amelyen közölték velem, hogy már este kifizeti a cég az átképzést, csak dolgozzak náluk. Megszületett a döntés, felmondok, utána megyek.
Akkor kezdődött a tortúra és lényegében a kihívás, amikor beadtam a felmondásomat. Az üzemvezető próbált marasztalni némi fizetésemeléssel, de nem szerettem volna már tovább ott maradni egyrészt a már említett okok miatt, másrészt azért, mert belefásultam a három műszakos robotba. Ezt így el is mondtam az üzemvezetőnek – őszintén, de kulturáltan –, hozzátéve azt is, hogy már elígérkeztem egy új munkahelyre.
Másnap megjelent nálam a HR osztály vezetője, felajánlott egy új, jobb beosztást és természetesen egy sokkal magasabb fizetést. Némi tárgyalás után elfogadtam az ajánlatot, de jött a feketeleves, vissza kellett utasítsam a már elfogadott állást a másik helyen.
Összeszedtem magam, bementem személyesen a párom munkahelyére és akkor már a kihívás szellemében elmondtam mindent, ahogyan történt. Részletesen és őszintén beszámoltam a történtekről, pedig megtehettem volna azt is, hogy egyszerűen visszautasítom őket, és nem adok magyarázatot.
Meglepetésemre higgadtan és megértően fogadták a hírt, amikor pedig már épp készültem távozni, megkérdezték, hány műszakról lenne szó, illetve mennyi pénzt ajánlott a cég. Meglepődve álltam ott. Nem ismertem a pontos összeget, nem beszéltünk akkor erről, de tudtam, hogy abban a beosztásban mennyit keres az egyik alkalmazott, és ezt meg is osztottam velük: „120 ezer forinttal több, mit amit ti fizettetek volna, három műszakban, némi túlórával.”
A történetről és a dilemmámról a barátaimmal is beszéltem, akik mind támogatták az elhatározásomat. Óriási döntés volt, ráadásul rengeteg stresszel járt.
Hogy ne legyen egyszerű a sztori, néhány nap múlva csörgött a telefonom, az új munkahelyről kerestek (hosszabb beszélgetés volt, de próbálom rövidre fogni):
– Igen?
– Nézd, megbeszéltük a HR-rel, és szeretnénk ha itt dolgoznál. Átbeszéltük a bérezést is: azért a fizetésért ide jönnél hozzánk?
Döbbenet ült ki az arcomra, teljesen tanácstalan voltam. Körtelefonok következtek, barátok kollégák véleményének kikérése arról, mi a túrót csináljak most. Közben pedig kezdtem megbánni az egész kihívást.
A régi munkahelyemen kapott ajánlat időben egyre távolodott, a szerződés aláírásának határideje is egyre inkább kitolódott, amit inkorrektnek tartottam. Kezdett egyre könnyebb lenni a döntés… Eljött az idő, hogy ezúttal magammal legyek őszinte.
Egy fárasztóbb éjszakai műszak alkalmával feltettem a kérdést: kell ez nekem? Mindenki otthon alszik, én pedig itt vagyok? Ráadásul ostobának is néztek a szerződéssel… Elég volt!
A következő héten már az üzemvezető irodájában ültem, és előadtam neki újra, hogy én felmondok, újra őszintén az új opciókkal, és meglepetésemre megértette, mit szeretnék: egy műszakot és sokkal könnyebb életet.
Ma kezdtem a második hetet az új munkahelyemen, és bár rengeteg az újdonság, hétvégente pedig iskolába járok, de megszoktam a kihívás végére, hogy őszinte vagyok. Ez hatásos megoldásnak bizonyult a magasabb pozícióban lévő emberekkel szemben, ugyanis nem tudtak/tudnak belekötni mindabba, amit elmondtam nekik, megosztok velük. Másrészt így több pénzt is kerestem végül ezzel.
Fotók: geralt via pixabay.com
geralt via pixabay.com
Unsplash via pixabay.com
