Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?
Első elemista voltam, amikor a háború után rengeteg helyen próbálták helyreállítani a házakat, és nagy, fakeretes tartályok voltak az utcán, körülbelül 50 cm magas deszkák közé zárva; meszet tároltak bennük. Egy osztálytársam azt mondta: „nem mersz belemenni”, mire természetesen belementem. Esti szürkület volt, és nem láttam, hogy ő nem benne, hanem a két tartály választólécén állt, és azt hittem, nekem is menni fog a „vízen járás”. Anyám ezért borzalmasan megvert. Szerinte a mész lemarta a bőrömet, szerintem inkább csak a mackónadrágot, mindenesetre nem fájt nagyon. A verés viszont igen, életem legnagyobb verését kaptam akkor.
Egy másik: a tanítónéni kiadta feladatul, hogy mindenki készítsen egy két deciliteres mérőedényt papírból. Családom nőtagjai segíteni próbáltak, és létrejött egy szép makett. Borzasztó büszkén bevittem, és letettem magam elé a padra, mire odajöttek a gyerekek és széttaposták. Csak az enyém volt térbeli, a többiek csak lerajzolták és kivágták, senki nem érezte rajtam kívül, hogy egy mérőedényt nem síkban készítünk el. Nekimentem a gyerekeknek, mire egyre többen jöttek ellenem. A végén földre kerültem, lehúzták a gatyámat és megköpködték a fütyülőmet. Később filmen láttam ilyet, ez egy fiús büntetőakció. A tanítónéni nem volt jelen, és amikor bejött, nyilván sajnált, de már mindegy volt. Ezeket a történeteket nem felejti el az ember, a halálos ágyamon is emlékezni fogok rá.
Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?
Nehéz kérdés. Kilenc éves voltam, amikor letartóztatták. Amikor kiszabadult, tizenöt éves voltam, ő pedig ötven, de addigra már egy roncs volt, a börtönben agyvérzést kapott. Előtte keveset volt otthon, sokat járt külföldre a Nemzeti Bank vezető munkatársaként, így ritka élmény volt vele minden együttlét. Életbölcsességet nem, inkább élményt tudok hozzá kötni. A negyvenes években két nyarat töltöttünk Révfülöpön anyámmal és nővéremmel, és amikor egyszer apám lejött meglátogatni minket, a nyakába ültetett és a Badacsony oldalában elindult az erdőben sétálni velem. Sok apróságra emlékszem arról a sétáról: milyen cipő volt a lábán, hogyan csúszott le a kezem a homlokáról, jött egy rézsikló, aztán egy szarvasbogár, megmutatta őket, megkóstoltatta velem a nyáron baromira savanyú kökényt. A természetimádatot így, áttételesen örököltem tőle. Lehet, hogy genetikailag is. Miután kitelepítettek minket, apám nélkül, ’51 karácsonyán anyám azt mondta: „Kisfiam, mostantól te díszíted a karácsonyfát, mert te vagy a családfő”. Tízéves voltam akkor. És azóta is én díszítem; így azóta sincs olyan élményem, hogy belépek a szobába és ott áll feldíszítve a karácsonyfa.
Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a jövő generációnak?
Egy tanítványom azt mondta, nem voltam jó tanár. Nem szenvedélyem a tanítás, de a csoportos munkának ez szerves része. A Toldi-film is csapatmunka. Kölcsönösen tanulunk egymástól. Én nem tanultam meg képernyőre rajzolni, technikailag analfabéta vagyok. Azzal szoktam ugratni fiatal munkatársaimat, hogy a filmből csak az marad meg, amit papírra rajzoltam, az összes többi ugyanis most is csak „felhőben” van. Teljes a műveltségváltás. Ez társadalmi és világjelenség, és nem egyszerűen az iskolák hibája, összhangban van az informatikai forradalommal és az egyéni szabadsággal, ami hagyja, hogy mindenki azt csinálja, amit akar és tud… Nem nemzedékenként, hanem pár évenként váltunk kultúrát: négyévente lecserélődik a „használó” technológia.
Ha az ember elveszíti azt a lehetőségét, hogy példát mutasson, hiába mond bármit, nincs tekintélye. Én azzal tudok példát mutatni, hogy hetvenkilencéves fejjel ott vagyok köztük és igyekszem – nem a legokosabb, hanem – hasznos lenni, mint rendező. Ha elszakadnak a láncok a nemzedékek között, az tragédia. Köztem és nagyszüleim között nem volt szakadás, mi együtt éltünk, így az én élő memóriám az 1880-es évekig nyúlik vissza. És akár még tovább, hiszen azok az ősök is közvetítettek felénk valamit. Ma viszont az van, hogy a fiatal húz egy vonalat, és ami mögötte van, az már nem fontos neki. De ha ezt elmondom, az csak prédikáció, ha viszont példát mutatok, és ezt értékelik, talán hasznos voltam. Amikor a János vitézt rajzoltuk, egy alkalommal eltűntek a rajzolóim. Keresésükre indultam. Mint kiderült, egyikük behozott egy légpisztolyt. A régi Pannónia épülete mögött lőttek vele célba; mindenki mellé. Elkértem a pisztolyt, belelőttem a tábla a közepébe, és mondtam nekik: „Gyerünk dolgozni!” Szó nélkül jöttek. Megjött a tekintélyem. Fiatalok közt ilyeneken is múlik a tisztelet.
Fontos üzenet még: lehetőleg olyan munkát találj, amiben örömödet leled. A legdirektebb ilyen a paraszti munka, ott állandó, azonnali lehet a siker. Ehhez képest ma elidegenítés van; nincs érzelmi kapcsolat a munkához. Nekem van, én majdnem mindig azt csináltam, amit szerettem. Ez irigylésre méltó előny.
Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?
Nem vagyok a teljes koedukáció híve, és nem azért, mert én nem jártam együtt lányokkal iskolába, hanem azért, mert bizonyos életkortól a fiúk még mindig gyerekek, a lányok pedig már nők. Elemiben teljesen rendben van a koedukáció, de a nemi éréstől kezdve már nem. Sok szerelmi és szexuális kapcsolat is szövődik ma már az iskolában, és ez sem jó ilyen érésbeli különbségek között.
El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?
Természetesen nem, mert gyűlölöm. Nálam az erőszak ott kezdődik, hogy csörömpöl egy betört ablaküveg. Ilyenkor a tárgyi veszteség mellett átvitt értelemben is van veszteség. A gyerekkori erőszakot már említettem, de annak ellenére, hogy anyám vert, később nagyon szerettem őt. A felnőttkori erőszakot is átéltem: éltem a II. világháború alatt, van élményem a harcokról, a légitámadásokról, a rommá lőtt országról és aztán jött a kommunista erőszak, amit tevőlegesen is megszenvedtem minden tekintetben, és később is, ha beszélgettem valakivel a Kalefon (a mai Széll Kálmán téren), máris jött és ránk szólt a rendőr, hogy ne csoportosuljunk. Nekem az úgynevezett hasznos erőszakról semmilyen képem nincs.
Az önvédelem más kérdés, az nem erőszak! Erőszak az agresszió, amikor valakit elnyomok erővel; az önvédelemben viszont én csak védekezem.
Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?
Abszolút egyetértek. Öreg emberek könnyen meghatódnak, én is, de sohasem nehéz helyzetben. Legutóbb láttam egy videót: karanténos flashmob Verdi Rabszolgakórusáról, külön elzárva a karmester és egyenként otthon az énekesek, és így énekeltek együtt. Megrázó volt! Na, ezen meg lehet hatódni, ezen lehet sírni, egy férfinak is. Vagy egy régi történet: ’56-ban a családtagok közül nagyon sokan emigráltak; úgy éreztem, engem itt hagytak. Amikor ’56 karácsonyán a nővérem felhívott minket Amerikából telefonon, elsírtam magam. De ez egy érzelmi reakció volt, ez sem volt nehéz helyzet. Nem szoktam nehéz helyzetben sírni. Több majdnem totálkáros balesetem volt, egyiknél sem pityeredtem el. Nehéz helyzetben az ember nem sír; olyankor tenni kell, nem sírni. Ha a nők ilyenkor sírnak, a tehetetlenség miatt teszik.
Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?
Szerintem ez teljesen egyéni. A feleségemet kellene megkérdezni, hogy meg van-e elégedve azzal, ahogy én részt veszek a házi munkában. Most ránéztem és ő azt mondja: teljesen elégedett. Legutóbb, amikor elmentem az erdőbe sétálni, ő egyedül kitakarított, és mire hazajöttem, teljesen kimerült. Többet vállal, mint kellene. De engem most sem kell megkérni semmire, magam elkészítem a reggelit és nagyjából el is mosogatok utána. Legutóbb mindketten kimentünk vásárolni, de praktikus okból külön-külön, nem együtt. És azt sem kell megbeszélnünk, hogy ki vigye le a szemetet.
Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?
A kerti munkákat sokáig egyedül végeztem, de most már öreg vagyok és van kertészünk, csak az aprómunkát csinálom én. Az autóval kapcsolatos tennivalókat én intézem, a feleségem a banki ügyeket; abban dolgozott, én nem értek hozzá. Tudok főzni is. Volt egy idő, amikor nagyon komolyan vettem. Még agglegény voltam és Magyarországon nem volt kínai étterem, a nővérem pedig küldött nekem egy csomagot, benne egy kínai szakácskönyvvel, kínai fűszerekkel és egy wokkal. Nagyon megtetszett nekem, és amikor összeházasodtunk, úgy osztottuk be a vendéglátást, hogy amikor kínait főztünk, én készítettem, amikor nem kínait, akkor a feleségem.
Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?
Nekem ez nem probléma, életem értelme, célja a munka. Én sajnos munkamániás vagyok. Számomra ez életvitelszerű dolog. Kisgyerek koromban könyvmoly voltam; apám börtönbe kerülése után viszont folyamatosan dolgoztam. Kitelepítéskor menni kellett a földekre dolgozni, a pesti rokonok pedig közben a gyerekrajzaimat próbálták eladni, szóval azzal pénzt is kerestem. Pannonhalmán kemény élet volt, nagyon megtanultunk dolgozni – akkor elsősorban a tanulás volt a munkánk, de ha a cipőm nem volt elég tiszta, akkor büntetésből „közmunkát” róttak rám, például hetven kilogrammos krumplis zsákokat kellett felcipelni tizenötévesen egy meredek létrán, és a krumpli még folyt is, mert félig rohadt volt már. Pénzkeresés céljából harmadikos korunktól szenet rakodtunk. Emellett én voltam a gimnázium dekoratőre, és a tanáraim is felkértek illusztratív munkákra. Azok az idők igazi felkészítést jelentettek az életre; annak ellenére, hogy a világtól teljesen elzárt hely volt, a való élethez látszólag nem sok köze volt. Anyagmozgató segédmunkás is voltam egy évig, de olyan gépeken engedtek dolgozni, hogy a végén bekerült a munkakönyvembe: betanított csőtágító. És aztán jött a rajzfilm, amit ha komolyan vesz az ember, az egyik legmunkaigényesebb elfoglaltság: többmillió rajz van a hátam mögött; ezek nem olyanok voltak, amiket publikálnék. Csak a Fehérlófiához rajzoltam képes forgatókönyveket, háttér- és figuraterveket, beállítási rajzokat és 43 ezer filmkockát terveztem meg rajzban.
Egyszer egy ismerősöm azt kérdezte: te még mindig azokat a kis hülyeségeket csinálod? Akkor persze megsértődtem, de utólag hálás vagyok neki, mert ez egy nagyon fontos mondat volt. Rájöttem, hogy módosítanom kell a rajzfilmről alkotott közfelfogást; és ezt csak úgy tudom megtenni, ha olyan filmeket készítek, amelyektől a nézők eltátják a szájukat.
Olvasdf el ezt is: „Barátság csak lövészárokban van” – interjú Cserhalmi Györggyel
Kattints ide: Körkérdés rovat! Nézd meg, kikkel készítettünk interjút, ajánljuk, hogy olvasd el, és ha tetszett, kérjük, oszd meg másokkal is!
Ön szerint mi a házasság értelme, célja?
Szerintem elsősorban a gyerek. A tudomány is alátámasztja, hogy az embergyerek felneveléséhez valamiféle szűkebb közösség kell. Az embernek társadalmi előrelépés az állatvilágból a család. Az ember tragédiájában is elhangzik: a család és a tulajdon lesz a világ mozgatója. Időskorban a házasság értelme gyerek nélkül is megerősödik attól, hogy egyedül nehéz, együtt viszont könnyebb. Ez a koronavírus öregírtó, a gyermeket megkíméli, így most fiatalítás megy végbe, ami ugyan nem apokaliptikus, de jelzésértékű.
Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?
Nem csak rajtam múlik, hogyan alakulna. De nem is akarnám. Elég egy élet. Az ember minden cselekedete reflexió arra, ami éri. Nem akartam rajzfilmes lenni; építész akartam lenni, nem lehetettem, viszont a Jóisten elém tartott egy alternatívát, amit megragadtam. Ha még egy életet élnék ebben a testben, ezzel a tudattal, a karakterem, az életre való reakcióim ugyanazok vagy nagyon hasonlóak lennének; de lehet, hogy nem rajzfilmes, hanem például istállótulajdonos lennék. Vagy tweed zakós tudós egy amerikai egyetemen. Lehetséges, hogy nem lennék ilyen szorgalmas, ha harmincévesen is a szüleim tartottak volna el, és nem én őket.
Eszembe jutott valami, amit gyűlöltem. Azért szoktam rá a cigarettára, mert tizenötéves koromban, amikor májgyulladásom miatt csak túrót ehettem, és csak olvashattam, és panaszkodtam anyámnak, hogy halálra unom magam, arra biztatott, hogy gyújtsak rá. Negyvenéves voltam, amikor ő tüdőtágulásban meghalt, szörnyű szenvedések után; akkor már öt éve próbáltam leszokni. Életem legnagyobb sikerélménye, hogy végül sikerült. De ez a sikerélmény nem lenne, ha nem gyújtottam volna rá, nem igaz?
Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?
Igen, most az orvosok képviselik őket. Nekem egyénként Orbán Viktor is az, mert vállalja a gyors és nehéz döntéseket, amíg a többi sete-suta kormányfő tesze-toszáskodik. Meghoz olyan döntéseket, amelyek eltérnek más mintáktól, és vállalja értük az állandó bántást is. Szerintem Magyarország jelenleg nagyon jól szerepel, ez az ő és a kormánya teljesítménye. Nem úgy, mint egy ’48-as hős vagy mint egy forradalmár. Az ő esetükben a „hérosz” szerep közel áll az áldozathoz, inkább hétköznapi. Igaz, ő is maszk nélkül mászkál és rengeteget dolgozik, hajnaltól késő estig. Válsághelyzetben derül ki, ki a hős. Joviális kormányfőből sok van, de ők nem tudnak hősként viselkedni, ha baj van.
Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?
Nincs. Mozdonyvezető akartam lenni és fűszeres. Igaz, azt is akartam, mindenki csodáljon engem. Jól rajzoltam, de a képzőművész rokonaim nem vitték sokra, ezért inkább építész szerettem volna lenni.
Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?
Néha eljátszom a gondolattal, hogy szívesen találkoznék olyanokkal, akik meghaltak és nem rendeződött a viszonyunk.
Mit jelent önnek az, hogy „szent”?
Úgy voltam nevelve, hogy kenyeret nem dobunk ki, nem lépünk rá. A kenyér szentsége apámtól jött, de ennek nem vallásos oka volt, hanem inkább egyfajta tisztelet; inkább az, amit Széchenyinek mondott az apja, amikor kezet kellett csókolni érte a parasztoknak. Csináltam egy sorozatot, amit még nem tudtunk befejezni: Magyar szentek és boldogok. Kilenc epizód készült el, az első három Szent Istvánról szólt. Ő nekem attól szent, mert neki köszönhetjük mi, magyarok, hogy még vagyunk. Három kedves magyar szentem van: Szent István – a magyar történetelemben minden, ami jó és a túlélésünket jelenti, az vele kezdődik; Szent László – ő egy hős, a vagány fajtából, aki ma kocsmai verekedő lenne, és Szent Erzsébet – a járványkórházak nővéreinek védőszentje, aki föláldozta magát a betegekért.
Szent az, amivel kapcsolatban nem tűröm, hogy bántás érje. De sokszor inkább a fordítottja létezik: ma sokszor érzem azt, hogy semmi sem szent; ezért is tartom távol magam a politikától.
NÉVJEGY
- A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar rajzfilmrendező, grafikus, művelődéstörténész, író.
- Budapesten született 1941. október 21-én.
- A Pannónia Filmvállalatnál fázisrajzolóként kezdett, majd rendezőnek nevezték ki. Három éven keresztül, 1968-ig Dargay Attilával és Nepp Józseffel közösen készítették a nagy sikerű Gusztáv című rajzfilmsorozatot. 1973-ban a Hanna-Barbera megvásárolta a János vitéz című rajzfilmje amerikai forgalmazási jogát, ám azt eddig nem mutatták be Amerikában. A Sisyphus című munkáját 1974-ben Oscar-díjra jelölték. Küzdők című alkotásával 1977-ben elnyerte a cannes-i fesztivál legjobb rövidfilmnek járó Arany Pálma-díját. Az akkori kultúrpolitika jellemző epizódjaként helyette mást küldtek ki a díj átvételére. 1981-től az Iparművészeti Főiskolán, majd Egyetemen tanított animációt. Két évvel később elkészült Az ember tragédiájának a forgatókönyve animációs filmre.
- 1993-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett, három évvel később kinevezték a Pannóniafilm Kft. ügyvezető igazgatójává. A következő évben a Magyar Iparművészeti Egyetem DLA tudományos fokozattal rendelkező egyetemi magántanára lett. 1998–2002 között, majd 2010. augusztus 1. és 2011. október 15. között a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának, 1998-2014 között a Magyar Művelődési Társaság elnöke.
- Filmjei (válogatás): Arcmás (2015); Az ember tragédiája (2011); Ének a Csodaszarvasról (2002); Prometheus (1992); Mondák a magyar történelemből-sorozat (1986-tól); Fehérlófia (1982); Magyar népmesék (1977-től); Küzdők (1977); Sisyphus (1975); János vitéz (1973); Add tovább… (1973); Mással beszélnek (1971); Az élet vize (1971); Mélyvíz (1970); Air India (1970); Hídavatás (1969); Tendenciák (1967); Szilveszteri legenda (1965); Gusztáv-sorozat (1964-től). Egyéb filmes közreműködései: Háry János (1983); Lúdas Matyi (1976).
- Főbb díjai („32 díjat nyertem, amiből egyet vehettem át személyesen.”): Oscar-díjra jelölés a Sisyphus című filmért (1975); Balázs Béla-díj (1974); Arany Pálma díj a Küzdők című filmjéért (1977); Kossuth-díj (1978); Ifjúsági Díj (1982); Érdemes művész (1984); Minden idők legjobb rajzfilmje díja (Los Angeles) a Fehérlófia című filmjéért (1984); Életfa díj (1988); A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1998); Prima Primissima díj (2007); Hegyvidék díszpolgára (2008); Leonardo da Vinci-díj (2009); Kölcsey-emlékplakett (2010); Madách-díj (2012); A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2013); Magyar Örökség díj (2013); A Nemzet Művésze (2014).
- Nős.
Az interjút készítette: Antal-Ferencz Ildikó
*
Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!
Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.
Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!
